8. rész

Sziasztok!
Bocsi a késésért, de sok dolog összejött a múlt héten, köztük egy Simple Plan koncert :D Remélem megértitek, hogy olyan állapotban nem egyszerű dolog másra gondolni, nemhogy kitalálni egy történet folytatását... De most itt van, igyekeztem! :) És elnézést a rövid i-k miatt, de a billentyűzetről lefelejtették a hosszú i-t. Amint tudom javitom!


Mark nem kis ijedtségemre durván kirángatott maga után a folyosóra. Mindezt egy árva szó nélkül. Éreztem ugyan rajta, hogy elönti a méreg valami miatt, de hiába kiabáltam, hiába próbáltam minden létező dologba belekapaszkodni, hogy megtorpanjon, egyszerűen nem lehetett megállitani. Fogalmam sem volt róla, hogy mi a francot akar, de úgy voltam vele, hogy minél később tudom meg, annál jobb. Sajnos jó volt a megérzésem, mert röpke 10 másodperc elteltével fény derült rá, amikor is kiráncigált maga után a folyosóra. Nem birtam magam kitépni a szoritásából, olyan erősen tartott maga mellett. Hirtelen megfordult, és mivel nem tudtam időben kitérni az útjából, erőszakosan lesmárolt majd a falnak döntött, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. "Ilyen nincs"- gondoltam magamban, majd végső kétségbeesésemben próbáltam megharapni a száját. Nagy nehezen sikerült ugyan, de mintha meg se érezte volna. Épp tépte volna le a felsőmet, amikor végre levegőhöz jutottam. Azzal a lendülettel akkorát kiáltottam, amekkora csak kitellett a tüdőmben lévő oxigénből.
- SEGITSÉG!
Mark tovább erőszakoskodott, és én tehetetlen voltam. Hagynom kellett, hogy a nyakamat harapja és hogy a keze olyan helyekre tévedjen, ahova nagyon nem kéne. Egyszerűen képtelenség volt lerázni magamról. Mire nagy nehezen lecibálta a ruha felső részét, totál bepánikoltam. Rémlett, hogy tavaly volt egy előadás a suliban arról, hogy mit tegyünk ha ilyen helyzetbe kerülünk, de én hülye az odafigyelés helyett Vee-vel társalogtam. Jobb hiján megkarmoltam a nyakát, de a várt hatással ellentétben még durvábban nyomott a falnak, egyre jobban érezhető volt rajta a feszültség. Utolsó erőmmel még egyszer belemélyesztettem a fogamat a már amúgy is vérző ajkába. Ezzel a másodszori próbálkozással elértem a célomat: hirtelen elengedett, és én pont előtte landoltam a földön. A szájához kapott, majd szikrákat szóró szemekkel meredt rám. Komolyan megijedtem. Ki tudja, mire képes még?
- Mondtam, hogy még megbánod...- fenyegetett meg, majd odalépett és egy hatalmas pofont kaptam tőle. Elterültem a földön, de még az eszméletemnél maradtam. Nem éreztem semmit, aminek örültem is. Mielőtt a következő ütést megkaptam volna, egy ismerős hangot hallottam, amint a lépcső felől ráordit
- Ezért még kicsinállak!
Chuck volt az. Életemben nem örültem még soha senkinek, mint most neki. Hallottam, ahogy odarohan  és teljes erejéből ráugrik támadómra, hatalmasat odasózva a szeme alá. Mark hátratántorodott, Chuck pedig odalépett hozzám. Tekintetéből csak úgy sugárzott a rémültség. Valószinűleg rajtam is ezt láthatta, hiszen kapásból megkérdezte:
- Nem esett bajod? - Épp válaszoltam volna, hogy érzésem szerint semmi komolyabb, amikor a háta mögött felbukkant egy fölé tornyosuló árnyék. Megszólalni nem birtam, csak az arckifejezésemből kivehette, hogy valami nagyon nincs rendben. Hátrafordult, de ekkor már késő volt: Mark egyenesen nekilökte az üvegszekrénynek, ami óriási zajt csapva hullott darabjaira. Chuck rongybábuként terült el, és legnagyobb ijedtségemre nem mozdult többé. Kiáltani akartam, hogy basszus jöjjön már valaki, de nem jött ki hang a torkomon.
Áldom az eget, hogy Jason -gondolom a nagy zajra felfigyelve- kilépett a szobájából, majd azonnal felmérte a helyzetet. Nem úgy tűnt, mint akinek sokáig tartott, hogy felfogja, mi történt. Visszakiabált valakinek, hogy hivja a mentőket, ő pedig behúzott Marknak, majd lerángatta a lépcsőn. Hirtelen sokan odasereglettek körénk. Mindenki a nevemet mondta, de válaszolni nem tudtam. Mozdulni sem birtam, úgy lesokkoltak az elmúlt pár perc történései. Még azt sem tudtam mondani, hogy nincs semmi bajom, foglalkozzatok inkább Chuck-kal. Csak feküdtem ott, miközben a mentők végre valahára kiértek, majd felrohantak az emeletre. Ekkor jöttem rá, hogy valaki engem lehozott már a földszintre, és a kanapén fekszek.  "Hogy kerültem ide?"- ez volt az utolsó gondolatom, majd elsötétült körülöttem minden.

--------

Másnap reggel pokoli fejfájásra ébredtem. Ismerős volt a hely, ahol feküdtem, elvégre nem egyszer aludtam már itt. Mégsem voltam biztos a dologban, ezért ahelyett hogy kinyitottam volna a szemem, Phoebe jelenlétére utaló zajok után kutattam. Ekkor éreztem, hogy valaki fogja és finoman simogatja a kezem.
- Felébredtél? - Nem ezt a hangot vártam, mégis elmondhatatlanul örültem neki.
- Ki vagy? - kérdeztem. Holott pontosan tudtam, hogy ki ő, de egyszerűen nem hittem a fülemnek.
- Már fent is van? Akkor kérlek menj ki, előbb én szeretnék vele beszélni.- hallottam  meg Phoebe hangját. 
- Rendben. - hangzott a válasz, majd egy puha kézszoritás után otthagyott minket.
- Hogy vagy, te csaj? A szivbajt hoztad rám tegnap. - ült le mellém a kanapéra.
- Mi történt? - Egy-két dolog derengett, de nem voltam semmiben sem biztos. Kótyagos voltam eléggé, a fejem rettentően hasogatott.
- Mire emlékszel?
- Ha én azt tudnám...- mondtam, majd fintorogtam egyet. Halványan rémlett, hogy Mark még a bulin bepróbálkozott, aztán jókat nevettünk, majd Vee felbukkant, amikor majdnem.... igen. Amikor majdnem. Utána elvonultam a fürdőbe, ahova..
- Úristen!!!! Mi van Chuck-kal???- Hirtelen minden eszembe jutott. Hogy Mark megpróbált megerőszakolni, hogy csak neki köszönhetem, hogy nem történt komolyabb baj. Még arra is fájdalmasan pontosan emlékeztem, hogy az az állat belelökte őt a vitrinbe. Abban a pillanatban, ahogy tudatosult bennem, hogy ez az egész nem csupán egy rossz álom volt, felpattantam. Utólag beláttam, hogy nem is volt olyan jó ötlet, mert úgy megszédültem, hogy az ott se lévő csillagok is lepotyogtak az égről.
- Hé, ne ugrálj, a végén elájulsz nekem. - nyomott vissza Phoebe. - Akkor minden megvan?
- Persze, persze. De mi van vele? Mondd már!- sürgettem.
- Miután Nick-et megkértem, hogy hozzon le ide a nappaliba - ahaa, szóval igy kerültem ide! - a mentősök bevitték Chuck-ot a kórházba, hogy alaposan megvizsgálják. Jason azzal a lendülettel dobta ki innen Markot, amivel ő neked rontott. Istenem, mekkora egy seggfej!
- Tudom, de ez most a legkevésbé se érdekel. Indulunk a kórházba! Most! - adtam ki a parancsot.- Ha valami komolyabb baja lesz Chuck-nak miattam meg amiatt a szemét miatt, én komolyan mondom megölöm. MEG-Ö-LÖM.
- Előbb haza kéne menned átöltözni.- Igaza volt, mert elég horrorisztikusan festettem a szakadt, vérfoltos ruhámban. Minden erőmet összeszedve igyekeztem két lábon maradni, és szó nélkül hagytam, hogy Phoebe hazatámogasson. Otthon Apuék ijedt arckifejezése láttán rájöttem, hogy sokkal durvábban nézek ki, mint ahogy azt elsőre gondoltam.
- Mindent elmagyarázok útközben. Eldobnál a kórházba? - kértem meg Aput. Meg akartam előzni a magyarázkodást, hiszen tudtam, ha egyszer nekiáll kérdezősködni, sose hagyja abba. Most Chuck mindennél fontosabb. Ezt szem előtt tartva rekord idő alatt zuhanyoztam le, kaptam fel a kezem ügyébe kerülő ruhát, hogy aztán szélsebesen bevágjam magam a kocsiba és a kórházhoz siessünk. Röviden összefoglaltam a dolgokat, de nem kerülhettem el a büntit. Mintha én tehetnék arról, hogy egy ilyen rohadék közelében voltam! Na de kit érdekel. Egész hátralévő életemben bezárkózok a szobámba, apácának vonulok vagy mittudomén, csak Chuck-nak ne legyen komoly baja. Nem kis gombóccal a gyomromban léptem be a kapun, ahol a legelső velünk szembejövő  dokit kifaggattam. Amint kimondta, hogy második emelet, 25-ös szoba, már ott se voltam. 

7. rész

Az első vendégek fél hét után nemsokkal érkeztek. Rebecca és Greg volt az, osztálytársak. Üdvözöltük és behívtuk őket. Utánuk egyre többen csordogáltak, míg végül azon kaptunk magunkat, hogy dübörög a zene és alig férünk el a nappaliban. Gyorsan kitettük a rágcsát meg a piákat az asztalra, majd belevetettük magunkat a társasági életbe. Húha, volt ott aztán minden: röpködtek az üres műanyagpoharak, kilöttyent minden, ami csak lehetett, mindenki a chips maradványain taposott.  Mindezek ellenére semmi gond nem volt volt egészen addig, míg az egyik enyhén ittas haver el nem ordította magát, hogy "Mindenki a medencébeee!"-majd leborult az asztalról, ahol egész addig táncolt. Meglódult a tömeg, rápréselték egymást az üvegajtóra. Elég poén lehetett kívülről: kb. 30 félig részeg fiatal egyszerre akar kimenni egy 2x1 méteres ajtón. Nagy nehezen végülis kijutott mindenki, bár mintha valaki összeesett volna az ajtóban. "Majd felkel."- gondoltam. Nem egy lány kapásból lekapta a felsőjét és egy szál melltartóban (meg persze egy szoknyának nem nevezhető valamiben a derekuk alatt) csobbant be a vízbe. Na több se kellett, minden srác utánuk. 
Mi, akik józanok maradtunk úgy-ahogy (a társaság körülbelül fele) visszamentünk a házba, majd ismét feldübörgött a zene. Miközben valami Dave-vel táncoltam, nem kerülte el a figyelmemet, hogy Phoebe Nick ölében ült, eléggé össze voltak gabalyodva. Nevettem egyet, aztán visszafordítottam a tekintetemet táncpartneremre. Azaz csak fordítottam volna, hiszen addigra ő már hasmenéses rinocérosz módjára tört utat magának a WC felé, hogy - Alex cimborám szavaival élve - "elmondjon egy imát az oltárnál." Így fogtam magam és félrevonultam. Töltöttem valami italt, de még a felénél se tartottam, amikor Chuck vergődött oda mellém. 
- Jó a buli, mi? - Tág pupillájából azt állapítottam meg, hogy nem teljesen józan. Még hogy nem lesz szükség a segítségemre...
- Aha. Te mikor jöttél? - kérdeztem. Fel se tűnt, amikor bejött. De örültem, hogy mégis itt van. Őszintén szólva nem reménykedtem benne, hogy eljön, hiszen már a legelső alkalommal is én mentem oda hozzá, jószerével ráerőltettem magam. Nem stílusom az ilyen, jobban szeretem, ha inkább a srác kezdeményez. Annak ellenére gondolom ezt, hogy Chuckra valami oknál fogva nem úgy tekintek, mint egy olyan srácra, akihez a jövőben szerelmi szálak fűzhetnének. Ez teljesen más volt.
- Fogalmam siiincs! - kiáltotta, majd poharát a magasba emelve eltűnt a többiek közt. Már épp azon voltam, hogy utána megyek és nyakon borítom, amikor meglepetésemre Markba botlottam bele.
- Szeva szivi. Mit szólnál ha mi most elvonulnánk egy csendesebb helyre és találnánk valami jobb elfoglaltságot ennél a bulinak nevezett szarnál? - Tudtam, látszott rajta, hogy totál be van állva, de mégsem tudtam szó nélkül otthagyni. Megfogtam a Chucknak odakészített pohárnyi hideg vizet, és képen öntöttem.
- Ezt még megbánod! -mondta, majd előrelendült. Szerencsémre, a semmiből előbukkanó Sebastien tenyerével találkozott az arca. Hirtelen magához tért, majd szitkozódva arrébb állt.
- Hogy érzed magad? Minden oké?- kérdezte azonnal.
- Persze, csak egy kicsit szégyellem magam emiatt a kis senki miatt.- vallottam be őszintén. Egyszerűen annyira utálom az ilyen fazonokat! Nem lehet velük kibírni. Azt hiszik magukról, hogy ők a Megváltók, vagy mittudomén, hogy minden csaj utánuk epekedik. Pedig ez rohadtul nem igaz. 
- Akkor jó.- Láttam rajta, hogy nem tudja, mit mondjon, ezért elütöttem egy elég gyenguszra sikerült poénnal a dolgot:
- Most kvittek vagyunk Charlie miatt?
- Azt hiszem, igen. Esetleg mit szólnál, ha...várj, mi történt a fejeddel?
- Hogy mi? Ja, az...- hirtelen beugrott, hogy miért is díszeleg egy ragtapasz nyoma a fejemen. Még a buli előtt leszedtem, és fél tubus korrektort nyomtam rá, de ezek szerint így se tudtam teljesen eltüntetni.- Csak egy kis bénázás a fürdőszobában.
- Nem fáj? - kérdezte aggódva. Nem tudtam hova tenni, csak reménykedni mertem, hogy azt várja, hogy megsimogathassa vagy esetleg puszit adhasson rá.
- Hát, csak egy kicsit...- füllentettem. És bejött. Lassan felemelte a kezét, majd közelebb lépett. Hátrasimított egy tincset a hajamból, majd egy szinte rálehelte azt a bizonyos gyógypuszit a homlokomra. Érdekes, nem is ott ütöttem be. De kit érdekel, ó, édes istenem! Ott és akkor komolyan nem érzékeltem semmit és senkit a külvilágból, kivéve persze Őt. Egy a baj a pillanatokkal: túl rövid ideig tartanak és mindegyik elmúlik. Sajnos ez is egy olyan pillanat volt. Túl hamar lépett el tőlem. Vettem egy nagy levegőt, hogy visszatérjek a valóságba, majd elmotyogtam egy "Köszi"-t. Nem mertem a szemébe nézni, féltem hogy elpirulok.
- Szívesen.- mondta halkan. Az ő hangján is érezni lehetett a bizonytalanságot. Talán azt érezte, hogy elhúzódok tőle? Nem hinném, sőt. Érdekelt, hogy mit gondol, úgyhogy erőt vettem magamon és ránéztem. Pont bele abba a gyönyörű zöld szempárba. Lassan ismét közelebb lépett, mire én is... Lehet, hogy ezt csak a pia hozta ki belőlem, de hirtelen az az ötletem támadt, hogy csak simán odalépek hozzá és megcsókolom. Neki is ez járhatott a fejében, ahogy azt a mozdulataiból kivettem. Már csak 10 centi...Olyan, mintha egy lufit csak fújnának, és fújnának...
- Öhm, bocsi hogy zavarok, de beszélnem kell Ashley-vel.- ... amíg a lufi ki nem durran. A drága Vee bukkant fel a legjobbkor. Olyan pillantást küldtem felé, hogy jobb, ha menekül, de nem vette a lapot. Ennyire vak?  
- Ööhh persze, nem zavarsz.- Sebastien tért előbb magához. Bocsánatkérő pillantást küldött felém, majd ott hagyott. Mintha a szívemet tépték volna szét. Jószerével ráripakodtam Vee-re.
- Te, most őszintén? Mi a jó édes anyukám olyan fontos, hogy pont most idesétálsz? Nem volt jogod kidurrantani a lufit, amit mi ketten fújtunk fel. - modtam egyre jobban elkeseredve. 
- Miért, mi történt? - nézett értetlenül.
- Komolyan? Tényleg? Fel se tűnt, hogy saccperkábé 2 másodpercen múlt, hogy Sebastien megcsókoljon? - megint fellángolt bennem a vágy, hogy ott helyben kicsináljam.
- Ú, basszus, ne haragudj, nem tudtam. Nem is meséltél róla. Ki ez a srác?
- Hagyjuk.- sóhajtottam. Már tökmindegy. - Szóval mi a baj? 
- Nézd meg, ki van ott és megtudod...- bökött a kanapé felé. Már értem. Adam ült ott, vagyis inkább már félig feküdt.
- És? Még mindig nem értem, hogy mi ezzel a baj.
- Az hogy most mi a francot csináljak? Odamenjek, vagy ne? - szinte könyörögve nézett rám. A lehető legőszintébben válaszoltam neki.
- Menj, és ne hagyd magad lerázni! Most vagy soha.
- Oké, köszi.- Még ő is küldött egy futó mosolyt, aztán lehuppant a tetovált srác mellé a kanapéra. Nem lesz itt gond.
Jót kuncogtam magamban azon, hogy előbb Phoebe, majd fél perccel később Nick is távozik a hátsó ajtón. Komolyan azt hitték, hogy senki nem veszi őket észre? Elég nyilvánvaló, hogy odavannak egymásért, de ezt még maguknak se merték bevallani. Na majd most. Mindeközben kíváncsian vártam, hogy mi lesz Vee-vel és Adammal. Ezen se kellett sokáig agyalnom, hiszen mire kerítettem még pár zacskó ropit, kitettem a pultra (ha már egyszer a házigazda a hátsó kertben kitudja épp mit csinál) már azt láttam, hogy a legjobb barátnőm és a számomra helyesnek sem mondható szőke srác már a kanapén fekve ölelkezik. Ez nem igaz! Most úgy lenne fair, ha odamennék és kirángatnám Adam alól. Csak a miheztartás végett. Gyorsan kivertem a fejemből ezt a gondolatot, hiszen minek csesznék ki vele? Legalább nekik összejött, ha már nekem nem...Hirtelen eszembe jutott Chuck, de mégsem indultam a keresésére. Helyette kimentem a fürdőbe, hogy egy kicsit felfrissítsem és rendbe szedjem magam. Pechemre a kulcs nem volt a zárban, így csak behajtani tudtam az ajtót magam mögött. Nem telt el két perc, mire valaki berontott, durván megragadta a kezemet és kirángatott a folyosóra. Mark volt az.