11.rész

Jó estét! :)
Folytatódik a láncreakció, itt a kövi rész. Nincs hozzáfűznivalóm, csak annyi, hogy jó olvasást!:D


Gyorsan összekaptam magam, de mivel nem tudtam, hova készülünk, vagy hogy mit tervez, fogalmam sem volt, mit vegyek fel. Rövid hezitálás után ismét a fehér sort és masnis, szürke ujjatlan mellett döntöttem. Kedvenc szürke tornacipőmmel párosítva ez a cucc akármilyen célra megfelelt. Ezért is jó ez a mindentbele-stílus: azt vesz fel az ember, ami éppen jólesik.
Bedobáltam az övtáskába azokat a dolgokat, amik nélkül sehova nem indulok el, bekaptam egy muffint, bezártam az ajtót és vártam. És vártam. Már negyed hét is elmúlt, amikor úgy döntöttem, hogy felhívom.
Sokáig kicsöngött, de végül felvette.
- Igeeeen?
- Én vagyok. Esetleg méltóztatsz még ma ideérni? - kértem rögtön számon. - Hova akarsz vinni egyáltalán?
- Ja, nem velem jössz. Seb visz el randizni, de még ő se tud róla. Wow, de jól néz ki valaki! - füttyentett egyet a telefonba, mert ekkor befordult a sarkon. Szerencséje, így legalább nem kell átnyúlnom a telefonon, hogy megfojtsam.
- Szóval mi? Mi van Sebbel? Hogy jön ő egyáltalán a képbe? Honnan tudod, hogy  akar-e randizni? Basszus, te nem vagy normális! Ez milyen gáz már!  El se akart hívni sehova, te meg itt játszod a Cupidót. Pelenkád meg nyilad remélem nincs.- Teljesen kiakadtam. Ezt mégis hogy a francba gondolta?  Frusztráltságomat még jobban tetézte, hogy Alex úgy csinált, mint aki bealudt a monológomon. Olyan műásítást mutatott be, amit ha más körülmények közt produkál, talán még értékelek is.
- Ja abbahagytad? Bocs, majdnem elaltattál. 
- Ne húzz fel még jobban, mert komolyan mondom olyat csinálok, amit később sem fogok megbánni.
- Te meg ne túráztasd magad, a stressz árt a szépségnek. Bár neked már mindegy, ahogy nézem.- utalt szemtelenül szétzilált hajamra és félig elkent szemfestékemre. Jóízűt kacagott saját poénján, de amikor látta, hogy sarkon fordulok és otthagyom, nyomban szabadkozni kezdett.
- Hé, várj már! Muszáj mindenen megsértődni?
- Igen, igen muszáj! Tudod amikor mondtad az előbb, hogy mit tervezel, egy pillanatig, csupán EGY rohadt pillanatig hittem neked. Nem kellett volna, te is csak pasiból vagy!
- Micsoda? Én komolyan mondtam, amit mondtam. Ma találkozni fogsz Seb Wrighter-rel. Ha tetszik, ha nem. - jelentette ki magabiztosan. Látva, hogy nagyokat kamillázok, folytatta: 
- Figyi Ash, láttam amit láttam és hallottam, amit hallottam. Nagyon úgy tűnik, hogy érdeklődik irántad. Onnan tudom, mielőtt még félbeszakítanál, hogy engem is megkeresett, hogy rólad kérdezősködjön. Először majdnem elküldtem a francba, de láttam rajta, hogy mennyire... hatással voltál rá. Viszont elég régóta ismerem ahhoz, hogy tudjam, ha lányokról van szó, eléggé félénk. Már ami a randira hívást illeti. De ha egyszer felbátorodik...- kacsintott, majd elhallgatott.
Ezek után mit kellett volna mondanom? Sokkolt, amit mondott, elég rendesen. Ami azt illeti, annyira ledöbbentett, hogy le kellett ülnöm az útpadkára. De jó értelemben szédültem, mert hihetetlenül boldog voltam mind Seb, mind pedig Alex miatt. Lehet, hogy mégse olyan bunkó, mint aminek mutatja magát? 
- Huh.... Hát, köszi. Nem hittem volna rólad, hogy ilyen jófej vagy.
- De csak ha a legjobb barátaimról van szó. Hé, most miért sírsz? Várj, most mi van? - kezdte, mert ekkor felpattantam a földről, hogy egy hatalmas puszit adhassak neki, és megölelhessem. Elmondhatatlanul jól esett, amit mondott. Ezt próbáltam neki elmondani egy tipikus Ashley-féle tüdőbőlmindenlevegőtkiszorító öleléssel. Nem érdekelt,hogy a járókelők megbámultak. És nemcsak a járókelők, mert ekkor lefékezett mellettünk egy fehér Audi, hogy a sofőrje megbámulhasson minket, aztán szélsebesen elhajtson. A hülye. Nem is foglalkoztam vele komolyabban, inkább újból Alexre összpontosítottam.
Nem tudom mennyi idő telhetett el, de elengedtem. Nehogy a végén félreértse, bár ezt egy korábbi eset kapcsán már tisztáztuk. Azóta a kis baki óta olyan barátra leltem benne, akinél jobbat az ember keresve sem találhat. 
- Köszi. - mosolygott megszeppenten. Hát igen, nem túl gyakori az ilyesfajta érzelemkitörés az én esetemben.
- Ugyan. - mosolyogtam vissza, majd a ház felé húztam. - És akkor most hogyan tovább? Nekem kell legalább 5... - közben beértünk a nappaliba, ahol egy pillantást vetettem magamra a tükörben, ezért gyorsan kijavítottam magam - vagyis 10 perc, míg rendbe szedem magam.
- Akkor szólok Sebnek, hogy valószínűleg egy picit kések. Amúgy moziba mentek, ha még nem említettem volna. 7-kor kezdődik a vetítés, szóval csipkedd magad.
Amíg ezt végigmondta, villámgyorsan kibontottam eddig lófarokba kötött hajam, ujjaimmal nagyjából átgereblyéztem, lefújtam magam kedvenc parfümömmel és nekiálltam lemosni elkenődött sminkemet. Azonban egy nő köztudottan egyszerre több dologra képes figyelni, ezért ha csak fél füllel ugyan, de hallottam egy bökkenőt rövid beszédében.
- Hogy mondtad? KésEL? Úgy érted, hogy úgy tudja, ketten lesztek vagy mi? - Abszurdnak tűnt az ötlet, de ezek után bármit kinézek Alexből.
- Fején találtad a szöget.
Egy pillanatra megállt a kezemben a szemceruza, majd felé fordultam. Kattogott az agyam rendesen, hogy mit vágjak a fejéhez, de végül csak legyintettem. Nem fogom megint felhúzni magam. Nincs értelme. 
- Ajjaj..- mondta Alex 2 perccel később, amikor már a hajvasalóval próbáltam emberi alakzatot kölcsönözni magamnak -Seb nem veszi fel a telefont. Meggondolta vajon magát?
- Nem tudom. De annyi biztos, hogy ha veled se akar mozizni, akkor engem pláne nem akar látni. Hagyjuk inkább az egészet, legalább őt se hozzuk kellemetlen helyzetbe.
- Hmm...- morfondírozott tovább - Szerintem meg menjünk el, mivel úgyis le van foglalva 3 jegy.
- 3?  Azt mondtad hogy úgy tudja, csak ketten mentek. - néztem rá értetlenül.
- Igen, azt mondtam neki, hogy viszem a barátnőmet...khmm...
- Na jó, inkább ne mondj többet. A végén még meggondolom magam. - Természetesen eszem ágában sem volt ilyet tenni, de hadd érezze Alex is, hogy "jótékonykodás" ide vagy oda, nem csak ő diktál.
- Mehetünk már? Komolyan egy menyasszony is hamarabb elkészül nálad.- türelmetlenkedett.
- Nyugi már. Mindjárt megvagyok, csak írok egy üzit Apunak, hogy hova mentem. - Mialatt ezt kimondtam, már elő is kaptam egy gyűrött cetlit a fiókból. Gyorsan lekörmöltem, hogy "Szia! Moziba mentem, ha 11-re nem érnék haza, hívj fel! Pusza " . A végére odabiggyesztettem egy aláírást, biztos ami biztos. - Na indulhatunk.
- Végre...- forgatta a szemét Alex. Nem kis meglepetésemre azonban nem a buszmeg, hanem az azzal ellenkező irányba indult. Megálltam a kapu előtt, és vártam.
- Mi van már? Gyere, lekéssük a randit. 
- De te most hova mész? Buszozunk, nem? - vontam fel a szemöldököm.
- Persze, majd az első randitokra busszal mész.. Nem, ez kizárt. - jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon.
- Akkor? Repülünk?
- Itt parkoltam le egy utcával arrébb, ne csináld már.
- Ja, hogy taxizhatok? Fizetni nem fogok. - mondtam, mire kinyújtotta a nyelvét.
Közben elindultunk arra, amerről fél órája ő jött. Befordultunk a mellékutcába, ahol nem állt más, csak egy éjfekete, kabrióra átalakított Peugeot 206-os gyönyörűség.
- Hűű-ű-ű-űha. - Teljesen lenyűgözött az autó.
- Tudom tudom, szállj már be. 
- Komolyan mondom, elvileg én randizok, de te idegesebb vagy, mint én. - jegyeztem meg, majd beszálltam mellé. A biztonsági öv nagyot csattant, jelezve, hogy bármi történjék, nem kötök szoros barátságot a szélvédőre kenődött bogarakkal és még ki tudja, mikkel.
- Ebben te biztos vagy? - kezdtem parázni, mivel még sosem ültem Alex mellett az anyósülésen.
- Most már késő. - eresztett meg egy gonosz vigyort, majd a gázba taposott.

10.rész

Halihóó!
Igaz, hogy tegnap is tettem újat, de a mait csakis a történetben Vee-t alakító barátnőm kedvéért hozom ilyen hamar. Ezúton is sok sikert ehhez az egész hülye ügyhöz! May the force be with you :))♥
Ja, és előre jelezném, hogy a következő 2 hétben ismét nem lesz időm, mivel jövő héten táborozok, utána pedig Balcsi körüli bringatúrán leszek. Szóval igyekszem ma-holnap bepótolni amit belehet, és amint hazaértem, extra kiadós részekkel jövök.:D
Remélem tetszik! Pusza :*


A tegnap éjjelt senkinek sem kívánom, még Nicole-nak se. Tudni, hogy valaki kishíján az életét kockáztatta érted, és ebben a tudatban lenni hosszú, semmitmondó órákon át. Álmatlanul forgolódni az ágyban, rettegve attól, hogy mit hoz a holnap.
"Én nem tudom, mi ütött belém. Eddig semmi bajom sem volt. Lehet, hogy kezd hatalmába keríteni a depresszió?"-villant át az agyamon. "Na még csak az kéne. Ne már!"  Utáltam ilyen nyominak érezni magam, de néha előjön , és akkor nem lehet mit tenni. "Vagyis dehogynem!"- ezzel felugrottam az ágyról, hogy hajnali kettőkor az egész szobát végigkutatva előáshassam a fülesemet. Elég bonyolult feladatnak ígérkezett, hiszen nem akartam Matt-et felébreszteni azzal, hogy lámpát kapcsolok. Kemény 15 perc kutatás után előhalásztam a  fiókom aljából, gyorsan - vagyis a lehetőségekhez képest gyorsan - kibogoztam, bedugtam a telómba, hanyatt dőltem az ágyon. Ironikus, hogy elsőre épp az a szám indult el, ami leginkább a hangulatomhoz illett. 
"I open my eyes, I try to see but I'm blinded by the white light..."- Tudtam, hogy nagy rá a sansz hogy felébresztem az öcsköst, de nekiálltam dúdolni a dalt. Amikor Pierre metsző, de ugyanakkor gyönyörű hangján a How could this happen to me?- kezdetű refrént énekelni kezdte, a hideg kirázott, de nem olyan értelemben mint délután. Ez amolyan földöntúli rajongás volt, olyan megfoghatatlan, mégis testközeli. Simply awesome.:)
Észre se vettem, hogy mikor merültem álomba. Csupán annyira emlékeztem, hogy a This Song Saved My Life-n már sokadszorra elbőgtem magam, majd befelé fordultam, hogy a párnámba zokoghassak tovább.
----
Reggel komolyan megijedtem, amikor arra ébredtem, hogy valaki fojtogat. Épp segítségért kiáltottam volna, amikor mire jöttem rá? Hogy ez csak a rohadt fülhallgató.
Kikászálódtam az ágyból, majd a tükörbe néztem - nem kellett volna. Fintorgás helyett azonban nagy morcosan a konyhába indultam. Nem tudom, hogy jól tettem-e, de megálltam az ajtó előtt, így elcsíptem egy beszélgetés-foszlányt:
- ..de ne hívogasd, ha eddig nem tetted meg! Később folytatjuk. - majd Apu lecsapta a telefont. Féltem, hogy megneszelte ahogy hallgatózok, ezért gyorsan taktikát váltottam: felfedtem magam, mielőtt ő tehette volna meg:
- Jóóóóó reggelt! Hogy aludtál apucikám?- mondtam tettetett jókedvvel, majd egy cuppanós puszit nyomtam az arcára.
- Neked is, kislányom. Egész tűrhetően, bár ha Jeanette hugicád nem horkolna ugyebár...- ráncolta össze homlokát. Ilyenkor látszottak a legjobban az évek múltával egyre feltűnőbbé váló szarkalábak a szemei alatt. Ezt leszámítva azonban, ilyenkor tudtam egy röpke bepillantást nyerni abba a ravasz, mindenében kanál fiú vonásaiba, aki állítólag volt.
-  Megértelek. - mosolyogtam vissza, majd nekiláttam a rántottának. 
A kaja után támadt hirtelen jókedvem egészen addig tartott, amíg a suliba beérve Vee kapásból nem szállt rám.
- Jaj, de jó hogy itt vagy! Hallod, most mit csináljak? Ugye láttál minket a bulin, de azóta nem hívott és most nem tudom. Szerinted?
- Neked is szia. És fogalmam sincs, nem tudom, mit műveltetek ti ketten.- vallottam be őszintén. 
- Hát lehet, hogy jobb is..khmm...
- Mi van?- kerekedtek el a szemeim. Ez a hülye tényleg lefeküdt vele???
- Nyugi, nem történt semmi komoly, de aajj miért nem hív? Látni akarom!
- Akkor hívd fel te. Ha ő nem keres, keresd te. Ha meg nem akar tudni rólad, úgyse veszi fel.
- Na persze!- húzta fel az orrát, majd otthagyott. Nagyokat kamilláztam, hogy mi ütött ebbe a csajba. Aztán egy égi jel elterelte a figyelmemet. Szó szerint égi volt, mert Alex egy nagy kupac könyvvel jött le a lépcsőn, sikeresen elejtve a fordulóban az összeset. Kedvem lett volna alaposan körberöhögni, de mivel a múltkor ő se hagyott a földön - még szép is lett volna azok után, hogy miatta vágódtam el - odafutottam, hogy felsegítsem. Őszinte csodálatomra megköszönte.
- Na és mizujs? Hallottam mi történt a hétvégén.
- Mi van? - Honnan tudott meg és mit? - Bővebben?
- Tudod, ismerem Jasont és Sebet is...- adta meg a választ. Ezzel teljesen lesokkolt, hiszen egészen vasárnap reggel óta eszembe sem jutott Seb illetve a majdnem elcsattant csókunk. Vajon lesz ebből egyáltalán valami, vagy csak játszani próbált? "Amint tudom, megkeresem"- azonban ahogy ezt megbeszéltem magammal, rájöttem, hogy fogalmam sincs hol keressem. A teljes nevét mondta egyáltalán? Kétlem.
- Ja, értem. Hát úgyis tudsz mindent.
- Szeretném tőled is hallani, ha nem gond. Meg lenne egy meglepim délután.- rejtélyeskedett. Nem tudtam hova tenni a dolgot, hiszen tőle sosem kaptam semmit. Persze nem mintha csak azért segítenék neki, hogy valahogy meghálálja. 
- Kezdjek félni?
- Talán...- nevetett fel, majd sűrű puszidobálások közepette távolodni kezdett. Elég érdekes látvány volt, ahogy félrecsúszott szemüvegével, szanaszét álló hajával, kissé bicegve még hátrafele is fordult. 
- Ennek meg mi a baja?- ért oda Vee. 
- Áhh, fejre esett szegény. Kicsit észhez kéne térítenie valakinek.- majd jelentőségteljesen ránéztem. Vette a lapot, hiszen szinte azonnal kikérte magának. Hogy mi az, hogy én ilyeneket mondok, miket képzelek.
- Keep calm, csak hülyülök. - vigyorogtam rá kajánul.
- Teee... Még egy ilyen beszólás és - kezdte a fenyegetést, de sosem derült ki, hogy ezek után mit akart mondani, mert ekkor felzendült a sulirádió, elnyomva minden más hangot. Egy kicsit Activity-szerű volt, ahogy egymás tudtára adtuk, hogy ez a beszélgetés még nincs letudva. Fogtam magam, és elvonultam a mosdóba, hogy megigazítsam a hajam. 
Az ajtón belépve csend fogott körbe. Vagy csak majdnem. Az egyik fülkéből mintha Phoebe-t hallottam volna.
- ..és akkor mit mondunk Ashley-nek? - kérdezett valakit bizonytalan hangon.
- Majd kitalálsz valamit. Okos lány vagy te. - Tudhattam volna! Már megint mibe akarja belerángatni Nicole? "Kérlek, mondj nemet, mondj nemet Phoebe, kérlekszépen..."- rimánkodtam magamban.
- Ööö..nem is tudom. - habozott. 
- Döntsd el, kinek a pártján állsz.- háborodott fel Nicole, majd hallottam, ahogy csattan a zár, és kitárni készül az ajtót. Még csak az hiányzott volna, hogy lebukjak a hallgatózással, ezért bebújtam a tisztítószereknek fenntartott szekrény nyitvafelejtett ajtaja mögött. Szerencsémre, az ajtóval épp szembe voltam, így amikor Nicole orrát felhúzva távozott, nem vett észre. Nemsokkal később Phoebe is követte, de nem kerülte el a figyelmemet, hogy a szemét dörzsöli.
Utána akartam menni, hogy számon kérjem, de tudtam, hogy most úgysem vallana be semmit. Majd ha akarja, elmondja, amit el kell.
Ebben a tudatban ültem be bioszra, ahol Chuck üres helye még jobban elősegítette, hogy megint egyre rosszabbul érezzem magam. A padra hajtottam a fejem, és megpróbáltam elhessegetni a rémisztő gondolatokat a jövőt illetően. Részben a biosztanárunk monoton hangja, részben pedig az előző éjjeli kukorékolás miatt hamar elnyomott az álom. Ismét meglegyintett Mázli isten szárnya, mert a csengetés előtt 2 perccel felriadtam, mielőtt a tanár kimondhatta volna a nevem. Igaz, hogy a fele cuccom leesett a padról, ráadásul a spirálfüzet is otthagyta lenyomatát az arcomon, de legalább nem égtem le az egész osztály előtt. Annyira.
Így aztán visszacammogtunk az osztályba, összedobáltuk a még ottlévő cuccokat, és mindenki hazafelé vette az irányt. Időközben totál megfeledkeztem Alexről és a meglepijéről, szóval a szívem majdnem kiugrott, amikor otthon a kádban relaxálva full hangerőn megszólalt a telefonom.
- Hol a francban vagy? Nem azt mondtam, hogy suli után várj meg? - kiabálta bele Alex.
- Hé, nyugi. Elfelejtettelek bocs. Amúgy meg nem, nem mondtad hogy várjalak meg. - Nehogymár nekiálljon feljebb!
- Jó, mindegy. Akkor 6-ra legkésőbb ott leszek a házatok előtt. Ne késs! - majd letette a telefont.
- Oké, szia. - szóltam még bele, holott tudtam, hogy nem hallja.
Mégis mi a francot akar???

9. rész

Üdv! Igen, egy hónap telt el a legutolsó rész óta... Az a helyzet, hogy "alkotói válságot" élek/éltem át, úgyhogy ez a rész is nehezebben jött össze. Elnézést kérek ezért! De azért igyekszem kihozni belőle a legjobbat! :) Köszönöm az eddigi kommenteket, sokat jelentenek! További szép napot :*

- Baszki, miért ilyen rohadt lassú ez a szar? - dühöngtem, miközben arra vártam, hogy a lift elinduljon.
- Én mondtam, hogy menjünk a lépcsőn...
- Ne kezdd el, légyszi. Amúgy is sík ideg vagyok.
- Jó, bocs, ne harapd le a fejem...- hajtotta le a fejét Phoebe. Nem akartam megbántani, hiszen ő semmiről sem tehet. De egyszerűen nem bírom ha okoskodnak, pláne ha ilyen komoly dologról van szó.
Amint megszólalt a megérkezést jelző halk csilingelés, szó szerint kiugrottam a felvonóból. Kishíján átestem egy ottfelejtett tolókocsin, mire az egyik nővér nagyon csúnyán nézett ránk.
Végignyargaltunk a kilométer hosszúnak tűnő folyosón, majd egy fél percre megálltam a kórterem előtt.
- Bejössz te is? - kérdeztem.
- Á, inkább nem. Beszélgessetek csak. - nézett rám együttérzően, majd finoman az ajtó felé lökött. Nagy levegőt vettem, és kinyitottam az ajtót. Nem kis meglepetésemre azonban Chuck ágya üresen állt, az ágynemű pedig szanaszét volt hagyva.
- Úristen! - Kapásból az ugrott be, hogy valami történt, ezért átvitték valahova...Ki tudja, hogy hova...
- Nyugi, biztos csak röntgenre vitték.- próbált nyugtatni Phoebe. Sikertelenül.
- De mi van ha nem? Mi van ha összeomlott a keringése és most öntudatlanul fekszik az egyik műtőben? Vagy ha már nem a is műtőben? - Bepánikoltam.. Ha tényleg ilyesmi történt, akkor jobb, ha Mark most megrendeli a koporsójára a virágot. Leroskadtam egy székre, nem törődve azzal, hogy mindenki totál hülyének nézett. Phoebe tovább próbált csititani.
- Nagy levegő, nincs semmi gond. Gyere, kérdezzük meg a nővért.- Na, végre valami jó ötlet.
Odarohantunk, majd szinte egyszerre kezdtük el mondani a magunkét:
- Elnézést, meg tudná mondani, hogy hol találjuk a 25-ös kórteremben lévő srácot? Fontos lenne.
- Ehhmmm, egy pillanat - mondta unott képpel, majd rágógumiját csócsálva a telefonért nyúlt. Már két perce a kezében volt, amikor végleg elfogyott minden türelmem.
- Megtenné, hogy egy kicsit csipkedi magát?
- Természetesen, ott jön a maguk superhero-ja. - közölte elég bunkó stílusban. Ha nem minden figyelmemet Chuck kötötte volna le, tuti megmondom neki a magamét.
- Szia, mi van? Hogy vagy? Mid fáj? Úristen, nagyon sajnálom. Mid tört el? Mikor jöhetsz haza? - fújtam el egy levegőre.
- Nyugi, nincs nagy gáz. Először is köszi, hogy bejöttetek. - nézett elsősorban Phoebe-re. Remélem csak azért, mert érezte, hogy nélküle nemigen jutottam volna el a kórházba.
- Semmiség, de inkább menjünk be a lakosztályodba. - mosolyogott Phoebe. Hogy tud ilyenkor poénkodni?? Én halálra stresszelem magam, áá eskü megőrülök.
- Persze, gyertek csak.- fordított hátat, hogy a szobája felé vegye az irányt. Szó nélkül követtük, majd miután lehuppant az ágyára, mi elfoglaltuk a mellette álló 3 szék egyikét. Várakozóan néztünk rá.
- Ja igen. Szóval csak annyi volt, hogy behozták, ellátták a fejemet, megröntgeneztek, és kiderült hogy csak a bal kezem tört el 2 helyen.- mondta halál nyugalommal. Már épp felháborodtam volna, hogy hogy tud ilyen közönyösen beszélni, amikor Phoebe ismét nekiállt nyugtatgatni.
- Haló, nyugodj mér meg, látod hogy nincs semmi komolyabb baja. Csak hülye szegény, de ezt eddig is tudtuk.- Kicsit furcsa volt a helyzet, hiszen tudtommal ők előtte nemigen beszéltek. Ez volt az első gondolatom, aztán átadtam helyét a megbékélésnek.
- Igazad van, tudom. De akkor sem értem. - majd Chuckhoz fordultam:
- Amúgy miért ugrottál így rá Markra? Elég lett volna, ha csak behúzol neki egyet.
- Hát így alakult, mittudomén miért tettem. Megtettem és kész. - Feltűnően rövidre zárta a dolgot. Esze,be jutott, hogy amikor matekból korrepetált, ugyanígy elhallgatott bizonyos dolgokat. Érdekes. (3.rész)
"-És veled mi a helyzet?
- Hát, annyi a sztori, hogy apámék folyton balhéztak, anyám egyszer csak besokallt, beadta a válópert és ideköltöztünk.- válaszolt gyorsan. Kapásból kiszúrtam, hogy valamit nagyon el akar hallgatni. Érezni lehetett a feszültséget rajta. Így ahelyett, hogy tovább faggatóztam volna, csak ennyit kérdeztem:

- Nem akarsz róla beszélni?

- Nem, ne haragudj, Majd idővel talán. De most semmiképp"

Barátnőm ekkor lépett ismét színre. Semmi különöset nem csinált, pusztán kezét rátette az enyémre, ezzel jelezve, hogy inkább hagyjam békén most a kérdéseimmel Chuck-ot.  Tudtam, hogy igaza volt, mint az esetek 99%-ában. Alig láthatóan bólintottam, fújtam egyet, majd másra tereltem a szót:

- Na, és meddig tartanak bent? 

- Ha minden igaz, a jövő héten már ismét el kell viselnetek.- nevetett.Nem kerülte el a figyelmemet, hogy megint többesszámban beszélt.

- Szuuuuper.- sóhajtottam "enyhén" szarkasztikusan.

- Elnézést, de távozniuk kell. Ebédidő.- szólt be az ajtón a korábban látott undok nővér. Hogy ennek milyen harcsapofája van!

- Rendben. Nos akkor, viszlát Chucky, majd telefonozunk, meg esetleg be is nézhetünk hozzád.

- Király! De valamit találjatok ki, amivel fel tudjátok dobni az unalmas napjaimat.- kacsintott. 

- Na tessék, alighogy újra embert faragtak a megmaradt darabkáiból, de máris perverzkedik. Hiányoztál! Ja, nem bocs.

- Nagyon vicces vagy, tényleg. Ja, nem bocs.- Visszavágásnak elég gyenge volt, de ezt az állapotára való tekintettel nem vetettem a szemére. Helyette fogtam magunkat, majd nagy léptekkel elhagytam a kórtermet. Hirtelen kezdett nyomasztóvá válni az ottani légkör. Felsejlett bennem egy gyermekkori emlék, amikor a nagymamámat látogattuk meg, de sajnos ő kevésbé volt szerencsés az autóbalesetét követően, gy a látogatás után két nappal meghalt. Régen volt, mindössze 5 éves lehettem, de az a rémület, amit akkor éreztem, amikor Anyu közölte velem, mi a helyzet...Az szerintem életem végéig elkísér. Anyu... hol lehetsz most?!

- Minden oké?- nézett rám aggódva Phoebe.

- Persze, csak kicsit elgondolkodtam. - mondtam röviden, miközben magamban, mélyen kezdtem darabokra hullani. Eszembe jutott a tegnap este is, és igy még nehezebb volt megőrizni a nyugodtság látszatát. 

- Oké..- látszott rajta, hogy erősen kételkedik, de - áldom az istent, hogy ilyennek teremtette! - nem kérdezősködött tovább.

Mire leértünk a földszintre, már ott tolongott minden járni (még) tudó páciens, hogy némi ebédhez jusson. Nagy nehezen átnyomakodtunk a tömegen, majd a parkoló felé vettük az irányt. Némán baktattunk egymás mellett, amikor egy nem várt személybe botlottunk. Amint megpillantottam, régóta elfojtott düh robbant szét bennem, aminek lendületétől úgy felbátorodtam, hogy odamentem hozzá, és a szemébe vágtam mindent, amit ott és akkor eszembe jutott.

- Te.. hülye.. állat.. mi.. a.. szart.. keresel.. itt.. miattad.. fekszik.. itt.. te.. eszetlen.. szemétláda .. rohadj.. meg.. hogy.. voltál.. ilyenre.. képes..- minden egyes szót egy-egy ütéssel megtoldva. Meglepetésemre azonban Mark csak némán állt, lehajtott fejjel. Meg sem próbált megakadályozni. Ettől viszont úgy meglepődtem, hogy ugyanolyan hirtelen nyugodtam le, mint amivel felhúztam magam.

- Én..sajnálom. Őszintén. Sokat ittam, asszem. Tényleg nem akartam. Megváltoztatnám, ha tehetném, de te is tudod, hogy ez lehetetlen.- Miért pont ezt kellett mondania ilyen formában? Ugyanezt gondolom a múltban elkövetett hibákról, és ezt akárki kérdezné, neki is megmondanám.De most, hogy ezt a fegyvert ellenem akarják elsütni...

- Tudom. Vagyis tudjuk.- szólalt meg váratlanul Phoebe.

- Akkor jó. Amiket mondtam és tettem, szóval... Még egyszer nem fordul elő.

- Az biztos, ugyanis a közeledbe se megyek többet. - A-a, az teljesen kizárt. Bűnbocsánat ide vagy oda, nem tudnék megmaradni vele egy légtérben.

- Igen, ezt sejtettem. Épp ezért át is iratkoztam másik suliba, amíg be nem töltöm a 18-at. - Ezek szerint lecsukják? Húha, ezt nem hittem volna... De kitudja, lehet megússza egy felfüggesztettel. Végülis nekem teljesen mindegy. Felőlem a Holdra is kilőhetik, ugyanúgy fogom utálni.

- Nagyszerű. - csak ennyit mondtam. Ismerős dudaszó hallatszott a parkoló másik feléből.

- Most mennünk kell, viszlát Mark.- zárta rövidre Phoebe.

- Sziasztok, és még egyszer őszintén sajnálom.

- Sokra megyünk vele.... Na mindegy, szia. - Gondoltam, odaszúrok neki még egyet. Megérdemli. Ezzel faképnél hagytuk. 

A kocsiba bepattanva láttam, hogy Apu telefonja az anyósülésre van dobva, épp elaludt a képernyője. Még egy szempillantásnyi időre láttam, hogy van 10 nem fogadott hívása.

- Ki keresett ennyiszer?

- Hm? Ja, senki. Biztos munkahely. - Na ne, már ő is kezdi. Istenem, mindenki velem szórakozik? 

- Jó, te tudod. - Nem volt kedvem vitába bonyolódni, pláne a Mark-ügy után. Most ki kell pihennem magam, hogy holnap újult erővel vessem bele magam a tanévbe. Már a gondolatától is a hideg rázott.

8. rész

Sziasztok!
Bocsi a késésért, de sok dolog összejött a múlt héten, köztük egy Simple Plan koncert :D Remélem megértitek, hogy olyan állapotban nem egyszerű dolog másra gondolni, nemhogy kitalálni egy történet folytatását... De most itt van, igyekeztem! :) És elnézést a rövid i-k miatt, de a billentyűzetről lefelejtették a hosszú i-t. Amint tudom javitom!


Mark nem kis ijedtségemre durván kirángatott maga után a folyosóra. Mindezt egy árva szó nélkül. Éreztem ugyan rajta, hogy elönti a méreg valami miatt, de hiába kiabáltam, hiába próbáltam minden létező dologba belekapaszkodni, hogy megtorpanjon, egyszerűen nem lehetett megállitani. Fogalmam sem volt róla, hogy mi a francot akar, de úgy voltam vele, hogy minél később tudom meg, annál jobb. Sajnos jó volt a megérzésem, mert röpke 10 másodperc elteltével fény derült rá, amikor is kiráncigált maga után a folyosóra. Nem birtam magam kitépni a szoritásából, olyan erősen tartott maga mellett. Hirtelen megfordult, és mivel nem tudtam időben kitérni az útjából, erőszakosan lesmárolt majd a falnak döntött, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. "Ilyen nincs"- gondoltam magamban, majd végső kétségbeesésemben próbáltam megharapni a száját. Nagy nehezen sikerült ugyan, de mintha meg se érezte volna. Épp tépte volna le a felsőmet, amikor végre levegőhöz jutottam. Azzal a lendülettel akkorát kiáltottam, amekkora csak kitellett a tüdőmben lévő oxigénből.
- SEGITSÉG!
Mark tovább erőszakoskodott, és én tehetetlen voltam. Hagynom kellett, hogy a nyakamat harapja és hogy a keze olyan helyekre tévedjen, ahova nagyon nem kéne. Egyszerűen képtelenség volt lerázni magamról. Mire nagy nehezen lecibálta a ruha felső részét, totál bepánikoltam. Rémlett, hogy tavaly volt egy előadás a suliban arról, hogy mit tegyünk ha ilyen helyzetbe kerülünk, de én hülye az odafigyelés helyett Vee-vel társalogtam. Jobb hiján megkarmoltam a nyakát, de a várt hatással ellentétben még durvábban nyomott a falnak, egyre jobban érezhető volt rajta a feszültség. Utolsó erőmmel még egyszer belemélyesztettem a fogamat a már amúgy is vérző ajkába. Ezzel a másodszori próbálkozással elértem a célomat: hirtelen elengedett, és én pont előtte landoltam a földön. A szájához kapott, majd szikrákat szóró szemekkel meredt rám. Komolyan megijedtem. Ki tudja, mire képes még?
- Mondtam, hogy még megbánod...- fenyegetett meg, majd odalépett és egy hatalmas pofont kaptam tőle. Elterültem a földön, de még az eszméletemnél maradtam. Nem éreztem semmit, aminek örültem is. Mielőtt a következő ütést megkaptam volna, egy ismerős hangot hallottam, amint a lépcső felől ráordit
- Ezért még kicsinállak!
Chuck volt az. Életemben nem örültem még soha senkinek, mint most neki. Hallottam, ahogy odarohan  és teljes erejéből ráugrik támadómra, hatalmasat odasózva a szeme alá. Mark hátratántorodott, Chuck pedig odalépett hozzám. Tekintetéből csak úgy sugárzott a rémültség. Valószinűleg rajtam is ezt láthatta, hiszen kapásból megkérdezte:
- Nem esett bajod? - Épp válaszoltam volna, hogy érzésem szerint semmi komolyabb, amikor a háta mögött felbukkant egy fölé tornyosuló árnyék. Megszólalni nem birtam, csak az arckifejezésemből kivehette, hogy valami nagyon nincs rendben. Hátrafordult, de ekkor már késő volt: Mark egyenesen nekilökte az üvegszekrénynek, ami óriási zajt csapva hullott darabjaira. Chuck rongybábuként terült el, és legnagyobb ijedtségemre nem mozdult többé. Kiáltani akartam, hogy basszus jöjjön már valaki, de nem jött ki hang a torkomon.
Áldom az eget, hogy Jason -gondolom a nagy zajra felfigyelve- kilépett a szobájából, majd azonnal felmérte a helyzetet. Nem úgy tűnt, mint akinek sokáig tartott, hogy felfogja, mi történt. Visszakiabált valakinek, hogy hivja a mentőket, ő pedig behúzott Marknak, majd lerángatta a lépcsőn. Hirtelen sokan odasereglettek körénk. Mindenki a nevemet mondta, de válaszolni nem tudtam. Mozdulni sem birtam, úgy lesokkoltak az elmúlt pár perc történései. Még azt sem tudtam mondani, hogy nincs semmi bajom, foglalkozzatok inkább Chuck-kal. Csak feküdtem ott, miközben a mentők végre valahára kiértek, majd felrohantak az emeletre. Ekkor jöttem rá, hogy valaki engem lehozott már a földszintre, és a kanapén fekszek.  "Hogy kerültem ide?"- ez volt az utolsó gondolatom, majd elsötétült körülöttem minden.

--------

Másnap reggel pokoli fejfájásra ébredtem. Ismerős volt a hely, ahol feküdtem, elvégre nem egyszer aludtam már itt. Mégsem voltam biztos a dologban, ezért ahelyett hogy kinyitottam volna a szemem, Phoebe jelenlétére utaló zajok után kutattam. Ekkor éreztem, hogy valaki fogja és finoman simogatja a kezem.
- Felébredtél? - Nem ezt a hangot vártam, mégis elmondhatatlanul örültem neki.
- Ki vagy? - kérdeztem. Holott pontosan tudtam, hogy ki ő, de egyszerűen nem hittem a fülemnek.
- Már fent is van? Akkor kérlek menj ki, előbb én szeretnék vele beszélni.- hallottam  meg Phoebe hangját. 
- Rendben. - hangzott a válasz, majd egy puha kézszoritás után otthagyott minket.
- Hogy vagy, te csaj? A szivbajt hoztad rám tegnap. - ült le mellém a kanapéra.
- Mi történt? - Egy-két dolog derengett, de nem voltam semmiben sem biztos. Kótyagos voltam eléggé, a fejem rettentően hasogatott.
- Mire emlékszel?
- Ha én azt tudnám...- mondtam, majd fintorogtam egyet. Halványan rémlett, hogy Mark még a bulin bepróbálkozott, aztán jókat nevettünk, majd Vee felbukkant, amikor majdnem.... igen. Amikor majdnem. Utána elvonultam a fürdőbe, ahova..
- Úristen!!!! Mi van Chuck-kal???- Hirtelen minden eszembe jutott. Hogy Mark megpróbált megerőszakolni, hogy csak neki köszönhetem, hogy nem történt komolyabb baj. Még arra is fájdalmasan pontosan emlékeztem, hogy az az állat belelökte őt a vitrinbe. Abban a pillanatban, ahogy tudatosult bennem, hogy ez az egész nem csupán egy rossz álom volt, felpattantam. Utólag beláttam, hogy nem is volt olyan jó ötlet, mert úgy megszédültem, hogy az ott se lévő csillagok is lepotyogtak az égről.
- Hé, ne ugrálj, a végén elájulsz nekem. - nyomott vissza Phoebe. - Akkor minden megvan?
- Persze, persze. De mi van vele? Mondd már!- sürgettem.
- Miután Nick-et megkértem, hogy hozzon le ide a nappaliba - ahaa, szóval igy kerültem ide! - a mentősök bevitték Chuck-ot a kórházba, hogy alaposan megvizsgálják. Jason azzal a lendülettel dobta ki innen Markot, amivel ő neked rontott. Istenem, mekkora egy seggfej!
- Tudom, de ez most a legkevésbé se érdekel. Indulunk a kórházba! Most! - adtam ki a parancsot.- Ha valami komolyabb baja lesz Chuck-nak miattam meg amiatt a szemét miatt, én komolyan mondom megölöm. MEG-Ö-LÖM.
- Előbb haza kéne menned átöltözni.- Igaza volt, mert elég horrorisztikusan festettem a szakadt, vérfoltos ruhámban. Minden erőmet összeszedve igyekeztem két lábon maradni, és szó nélkül hagytam, hogy Phoebe hazatámogasson. Otthon Apuék ijedt arckifejezése láttán rájöttem, hogy sokkal durvábban nézek ki, mint ahogy azt elsőre gondoltam.
- Mindent elmagyarázok útközben. Eldobnál a kórházba? - kértem meg Aput. Meg akartam előzni a magyarázkodást, hiszen tudtam, ha egyszer nekiáll kérdezősködni, sose hagyja abba. Most Chuck mindennél fontosabb. Ezt szem előtt tartva rekord idő alatt zuhanyoztam le, kaptam fel a kezem ügyébe kerülő ruhát, hogy aztán szélsebesen bevágjam magam a kocsiba és a kórházhoz siessünk. Röviden összefoglaltam a dolgokat, de nem kerülhettem el a büntit. Mintha én tehetnék arról, hogy egy ilyen rohadék közelében voltam! Na de kit érdekel. Egész hátralévő életemben bezárkózok a szobámba, apácának vonulok vagy mittudomén, csak Chuck-nak ne legyen komoly baja. Nem kis gombóccal a gyomromban léptem be a kapun, ahol a legelső velünk szembejövő  dokit kifaggattam. Amint kimondta, hogy második emelet, 25-ös szoba, már ott se voltam. 

7. rész

Az első vendégek fél hét után nemsokkal érkeztek. Rebecca és Greg volt az, osztálytársak. Üdvözöltük és behívtuk őket. Utánuk egyre többen csordogáltak, míg végül azon kaptunk magunkat, hogy dübörög a zene és alig férünk el a nappaliban. Gyorsan kitettük a rágcsát meg a piákat az asztalra, majd belevetettük magunkat a társasági életbe. Húha, volt ott aztán minden: röpködtek az üres műanyagpoharak, kilöttyent minden, ami csak lehetett, mindenki a chips maradványain taposott.  Mindezek ellenére semmi gond nem volt volt egészen addig, míg az egyik enyhén ittas haver el nem ordította magát, hogy "Mindenki a medencébeee!"-majd leborult az asztalról, ahol egész addig táncolt. Meglódult a tömeg, rápréselték egymást az üvegajtóra. Elég poén lehetett kívülről: kb. 30 félig részeg fiatal egyszerre akar kimenni egy 2x1 méteres ajtón. Nagy nehezen végülis kijutott mindenki, bár mintha valaki összeesett volna az ajtóban. "Majd felkel."- gondoltam. Nem egy lány kapásból lekapta a felsőjét és egy szál melltartóban (meg persze egy szoknyának nem nevezhető valamiben a derekuk alatt) csobbant be a vízbe. Na több se kellett, minden srác utánuk. 
Mi, akik józanok maradtunk úgy-ahogy (a társaság körülbelül fele) visszamentünk a házba, majd ismét feldübörgött a zene. Miközben valami Dave-vel táncoltam, nem kerülte el a figyelmemet, hogy Phoebe Nick ölében ült, eléggé össze voltak gabalyodva. Nevettem egyet, aztán visszafordítottam a tekintetemet táncpartneremre. Azaz csak fordítottam volna, hiszen addigra ő már hasmenéses rinocérosz módjára tört utat magának a WC felé, hogy - Alex cimborám szavaival élve - "elmondjon egy imát az oltárnál." Így fogtam magam és félrevonultam. Töltöttem valami italt, de még a felénél se tartottam, amikor Chuck vergődött oda mellém. 
- Jó a buli, mi? - Tág pupillájából azt állapítottam meg, hogy nem teljesen józan. Még hogy nem lesz szükség a segítségemre...
- Aha. Te mikor jöttél? - kérdeztem. Fel se tűnt, amikor bejött. De örültem, hogy mégis itt van. Őszintén szólva nem reménykedtem benne, hogy eljön, hiszen már a legelső alkalommal is én mentem oda hozzá, jószerével ráerőltettem magam. Nem stílusom az ilyen, jobban szeretem, ha inkább a srác kezdeményez. Annak ellenére gondolom ezt, hogy Chuckra valami oknál fogva nem úgy tekintek, mint egy olyan srácra, akihez a jövőben szerelmi szálak fűzhetnének. Ez teljesen más volt.
- Fogalmam siiincs! - kiáltotta, majd poharát a magasba emelve eltűnt a többiek közt. Már épp azon voltam, hogy utána megyek és nyakon borítom, amikor meglepetésemre Markba botlottam bele.
- Szeva szivi. Mit szólnál ha mi most elvonulnánk egy csendesebb helyre és találnánk valami jobb elfoglaltságot ennél a bulinak nevezett szarnál? - Tudtam, látszott rajta, hogy totál be van állva, de mégsem tudtam szó nélkül otthagyni. Megfogtam a Chucknak odakészített pohárnyi hideg vizet, és képen öntöttem.
- Ezt még megbánod! -mondta, majd előrelendült. Szerencsémre, a semmiből előbukkanó Sebastien tenyerével találkozott az arca. Hirtelen magához tért, majd szitkozódva arrébb állt.
- Hogy érzed magad? Minden oké?- kérdezte azonnal.
- Persze, csak egy kicsit szégyellem magam emiatt a kis senki miatt.- vallottam be őszintén. Egyszerűen annyira utálom az ilyen fazonokat! Nem lehet velük kibírni. Azt hiszik magukról, hogy ők a Megváltók, vagy mittudomén, hogy minden csaj utánuk epekedik. Pedig ez rohadtul nem igaz. 
- Akkor jó.- Láttam rajta, hogy nem tudja, mit mondjon, ezért elütöttem egy elég gyenguszra sikerült poénnal a dolgot:
- Most kvittek vagyunk Charlie miatt?
- Azt hiszem, igen. Esetleg mit szólnál, ha...várj, mi történt a fejeddel?
- Hogy mi? Ja, az...- hirtelen beugrott, hogy miért is díszeleg egy ragtapasz nyoma a fejemen. Még a buli előtt leszedtem, és fél tubus korrektort nyomtam rá, de ezek szerint így se tudtam teljesen eltüntetni.- Csak egy kis bénázás a fürdőszobában.
- Nem fáj? - kérdezte aggódva. Nem tudtam hova tenni, csak reménykedni mertem, hogy azt várja, hogy megsimogathassa vagy esetleg puszit adhasson rá.
- Hát, csak egy kicsit...- füllentettem. És bejött. Lassan felemelte a kezét, majd közelebb lépett. Hátrasimított egy tincset a hajamból, majd egy szinte rálehelte azt a bizonyos gyógypuszit a homlokomra. Érdekes, nem is ott ütöttem be. De kit érdekel, ó, édes istenem! Ott és akkor komolyan nem érzékeltem semmit és senkit a külvilágból, kivéve persze Őt. Egy a baj a pillanatokkal: túl rövid ideig tartanak és mindegyik elmúlik. Sajnos ez is egy olyan pillanat volt. Túl hamar lépett el tőlem. Vettem egy nagy levegőt, hogy visszatérjek a valóságba, majd elmotyogtam egy "Köszi"-t. Nem mertem a szemébe nézni, féltem hogy elpirulok.
- Szívesen.- mondta halkan. Az ő hangján is érezni lehetett a bizonytalanságot. Talán azt érezte, hogy elhúzódok tőle? Nem hinném, sőt. Érdekelt, hogy mit gondol, úgyhogy erőt vettem magamon és ránéztem. Pont bele abba a gyönyörű zöld szempárba. Lassan ismét közelebb lépett, mire én is... Lehet, hogy ezt csak a pia hozta ki belőlem, de hirtelen az az ötletem támadt, hogy csak simán odalépek hozzá és megcsókolom. Neki is ez járhatott a fejében, ahogy azt a mozdulataiból kivettem. Már csak 10 centi...Olyan, mintha egy lufit csak fújnának, és fújnának...
- Öhm, bocsi hogy zavarok, de beszélnem kell Ashley-vel.- ... amíg a lufi ki nem durran. A drága Vee bukkant fel a legjobbkor. Olyan pillantást küldtem felé, hogy jobb, ha menekül, de nem vette a lapot. Ennyire vak?  
- Ööhh persze, nem zavarsz.- Sebastien tért előbb magához. Bocsánatkérő pillantást küldött felém, majd ott hagyott. Mintha a szívemet tépték volna szét. Jószerével ráripakodtam Vee-re.
- Te, most őszintén? Mi a jó édes anyukám olyan fontos, hogy pont most idesétálsz? Nem volt jogod kidurrantani a lufit, amit mi ketten fújtunk fel. - modtam egyre jobban elkeseredve. 
- Miért, mi történt? - nézett értetlenül.
- Komolyan? Tényleg? Fel se tűnt, hogy saccperkábé 2 másodpercen múlt, hogy Sebastien megcsókoljon? - megint fellángolt bennem a vágy, hogy ott helyben kicsináljam.
- Ú, basszus, ne haragudj, nem tudtam. Nem is meséltél róla. Ki ez a srác?
- Hagyjuk.- sóhajtottam. Már tökmindegy. - Szóval mi a baj? 
- Nézd meg, ki van ott és megtudod...- bökött a kanapé felé. Már értem. Adam ült ott, vagyis inkább már félig feküdt.
- És? Még mindig nem értem, hogy mi ezzel a baj.
- Az hogy most mi a francot csináljak? Odamenjek, vagy ne? - szinte könyörögve nézett rám. A lehető legőszintébben válaszoltam neki.
- Menj, és ne hagyd magad lerázni! Most vagy soha.
- Oké, köszi.- Még ő is küldött egy futó mosolyt, aztán lehuppant a tetovált srác mellé a kanapéra. Nem lesz itt gond.
Jót kuncogtam magamban azon, hogy előbb Phoebe, majd fél perccel később Nick is távozik a hátsó ajtón. Komolyan azt hitték, hogy senki nem veszi őket észre? Elég nyilvánvaló, hogy odavannak egymásért, de ezt még maguknak se merték bevallani. Na majd most. Mindeközben kíváncsian vártam, hogy mi lesz Vee-vel és Adammal. Ezen se kellett sokáig agyalnom, hiszen mire kerítettem még pár zacskó ropit, kitettem a pultra (ha már egyszer a házigazda a hátsó kertben kitudja épp mit csinál) már azt láttam, hogy a legjobb barátnőm és a számomra helyesnek sem mondható szőke srác már a kanapén fekve ölelkezik. Ez nem igaz! Most úgy lenne fair, ha odamennék és kirángatnám Adam alól. Csak a miheztartás végett. Gyorsan kivertem a fejemből ezt a gondolatot, hiszen minek csesznék ki vele? Legalább nekik összejött, ha már nekem nem...Hirtelen eszembe jutott Chuck, de mégsem indultam a keresésére. Helyette kimentem a fürdőbe, hogy egy kicsit felfrissítsem és rendbe szedjem magam. Pechemre a kulcs nem volt a zárban, így csak behajtani tudtam az ajtót magam mögött. Nem telt el két perc, mire valaki berontott, durván megragadta a kezemet és kirángatott a folyosóra. Mark volt az.

6. rész

Hazáig rohantam, hiszen nem akartam megbántani Phoebe-t azzal, hogy elkések. Igaz, hogy már megszokta tőlem, de akkor se. Siettem, ahogy csak tudtam, aminek meg is lett az eredménye. A zuhany alatt állva nem vettem észre, hogy felborult a samponos flakon, teljesen beterítve a kabin alját csúszós cuccal. Épp léptem volna ki, amikor sikeresen elvágódtam. A fejemet sikerült bevernem a mosdó szélébe..."Fene ebbe a pici fürdőszobába! Kellett nekem úgy sietni, itt az eredménye."- morogtam saját hülyeségem miatt. Nem ítéltem különösebben súlyosnak a helyzetet, bár csinos kis búb nőtt a homlokom bal oldalára, cuki kis horzsolással a tetején. 
Az incidens után magamra rángattam az éppen kezem ügyébe akadó rövidnacit és ujjatlant. Akárhogy csipkedtem is magam, mire odaértem Phoebe-ékhez, már elmúlt 3. Ő már a kapuban várt, türelmetlenül dobolt lábával.
- Vágom, hogy hiányoztál, amikor az órát vettük alsóba, de ennyire hülye nem lehetsz!- fakadt ki.
- Jó, tudom tudom. De ha elmesélem, hogy miért késtem, meg fogod érteni. - mosolyogtam sejtelmesen.- De induljunk el bevásárolni, útközben megbeszéljük. Előbb úgyis te mesélsz, nem?
- Mii? Jaaa...Júj, tényleg! - Annyira imádom ezt benne. Kicsit szőke, de annyira zizi, hogy nem lehet nem szeretni.
- Szóval?
- Nick tegnap megkérdezte, hogy hazakísérjen-e.- ujjongott. A srác eggyel alattunk jár ugyan, de Phoebe totál nyakigláb, teljesen beleesett. Végre úgy néz ki, hogy alakul köztük valami. Mázlista.- Mondtam, hogy persze, és amikor mentünk megfogta a kezem, és el se engedte! Aztán amikor odaértünk a ház elé...-és csak mondta, mondta és mondta. Hagytam, hadd beszéljen, elvégre ez a legjobb barátnő dolga. Itt-ott közbeszóltam, hogy "Komoly?" vagy "Jaj, tök cuki lehetett.". Mire odaértünk az áruházhoz, már hallhatóan kapkodta a levegőt. Nem csodálom, eddig be sem állt a szája.
- Szóval úgy néz ki, hogy este eljön. Mit szólsz?
- Hát ez...szuper! Örülök nektek.- mondtam őszintén.
- És most te jössz. Hallani akarom, hogy miért kellett szobroznom.
- Okés. Na, az úgy volt...- kezdtem el a sztorit onnantól kezdve, hogy elsétáltam a parkba, egészen addig, amíg haza nem értem.
- Te jó-ó-ó ég.- Szemei elkerekedtek, bár én nem értettem ezt a nagy felhajtást. 
- El se kezdd... Nem is ismerem, meg semmi.- Próbáltam elébe menni a dolgoknak,  mert nem akartam a hátrelévő időben azt hallgatni, hogy "Na és mikor jöttök össze?" meg hasonlókat.
- Jó, oki. Azta, idenézz.- mutatott rá egy valóban dögös egyberészes ruhára.- Igen vagányul néznél ki benne.
- Gondolod?- Kételkedtem egy kicsit, bár nem volt rá okom. Imádom a királykéket, és sokan mondják, hogy tényleg jól áll. Így aztán, fél óra múlva 20 dolcsival könnyebb pénztárcával sétáltam ki az üzletből. 
Mivel mindent megvettünk, ami kellett, és még volt szabad másfél óránk, tartottunk egy rövid csajos délutánt. Rég éreztük ennyire jól magunkat együtt, szerintem a Nicole-lal kialakult hirtelen barátsága miatt. "Mindegy, ezzel most nem foglalkozok. Lényeg, hogy itt vagyunk."- suhant át az agyamon. De tényleg, rengeteget nevettünk azon a délutánon. Vettünk egy-egy hatalmas csokiskekszes fagyit, bár ma ez már a második nekem. A végén még elhízok. Szóval, a két finomsággal a kezünkben leültünk egy padra, majd az előttünk elsétáló embereket elemeztük.
- Ott, az a csaj..mekkora már az orra szegénynek? Mint egy sas.
- Az semmi, ezt a csávót figyeld, milyen hosszúk a kezei meg az ujjai! Valahol hallottam, hogy minél nagyobb egy férfinak a hüvelykujja, annál nagyobb a...- nem fejeztem be a mondatot, szerintem ebből is megértette. A hirtelen feltörő röhögőgörcsből és horkantásból úgy sejtettem, hogy tényleg leesett neki. 
Elszórakozgattunk még egy darabig, aztán útnak indultunk. Hazafele épp megint szóba került Nick, amikor nem kis meglepetésünkre pont velünk szembe jött. Nem mertem Phoebe-re nézni, féltem, hogy elnevetjük magunkat. Ő is ezt gondolhatta, mert totál egyszerre kezdtük el halkan énekelni a közös kedvenc dalunkat. Nick csak mosolygott, de szó nélkül továbbment. Miután hallótávolságon kívülre kerültünk, egymásra néztünk, majd - ezen a délutánon már nem is tudom, hányadszorra - kitört belőlünk a nevetés. Ha tudtuk volna, hogy hogy ér véget az este, nem lett volna ennyire jó kedvünk. 

5. rész

A szombat délelőtt eseménytelenül telt. Unalmamban nekiálltam megírni a francia házit. Magamhoz képest egész könnyen ment, amin meg is lepődtem egy kicsit. Rég unatkoztam ennyire, de komolyan. A percek csak úgy vánszorogtak, nem tudtam mivel elfoglalni magam. Nekiálltam volna sütni valamit ebéd utánra, de otthon semmit se találtam, amit fel lehetett volna használni. Helyette fogtam magam és kicsit kimentem levegőzni. Leültem a parkban a fűbe, majd épp beletemetkeztem volna mélyenszántó gondolataimba, amikor egy ismeretlen kutya felém rohant. Meg se állt, amíg sáros mancsával rám nem ugrott, elég rendesen összekoszolva a hófehér pólómat és a világosbarna sortomat. "Na, basszus.."- mérgelődtem. Ráadásul, sikerült pofán is nyalnia. Szuper. Felkecmeregtem, de a négylábú még mindig ott ült mellettem, és várakozva nézett. Ahelyett, hogy szemeztem volna vele, a gazdája után indultam, hogy keresetlen szavakat vágjak a fejéhez. Nem kellett sokáig keresni, hiszen a pórázzal a kezében épp felénk futott.
- Chaaaarlie! Merre vaaaagy? - kiabálta a fiatal srác.
- Ha ezt a megátalkodott, dzsuvás ebet keresed, akkor itt. - mondtam neki, amikor odaért hozzánk. A  kutya- legnagyobb örömömre - rá is felugrott, így nem csak én néztem úgy ki, mint egy vaddisznó.
- Öhh..ezer bocs. És még ezer. Fogta magát és elnyargalt, nem bírtam megállítani.- mentegetőzött.- Még csak kölyök...
-  Kölyök? - A szemeim elkerekedtek. Alaposabban szemügyre vettem minden bajnak az okozóját. Majdnem a derekamig ért a "kis csöppség".
- Hát, elég nagytestű kutya lesz. Weimari vizsla, bár nem hiszem, hogy ismered ezt a fajtát.- Nem tévedett, még sosem hallottam róla. De túl sok volt bennem a méreg ahhoz, hogy ezt elismerjem, így hallgattam. Folytatta:
 - Szóval ne haragudj, tényleg. Esetleg kárpótolhatlak valahogy?
- Hát, nem is tudom.- néztem végig magunkon. Igazából kedvem lett volna egy kis ismerkedéshez, de féltem, hogy eléggé megnéznének minket csodás kinézetünk miatt. Mégsem utasítottam vissza. Láttam rajta, hogy tényleg bántja a dolog.- Nos, rendben. És hogyan gondolod? 
- Mondjuk egy fagyi?
- Megegyeztünk.- mondtam mosolyogva.
Időközben megtudtam, hogy Sebastien a neve, 20 éves, a közelben jár ő is valami fősulira. A változatosság kedvéért ő is gitározik, valamint szabadidejében kutyákkal foglalkozik. Első benyomásra kedvesnek tűnt, és gyönyörű zöld szemében nem egyszer elvesztem rövid beszélgetésünk során. Pont illett világosbarna hajához. Az idő azonban, a délelőttel ellentétben, most kegyetlenül gyorsan szaladt, így fél háromkor még mindig a parkban voltunk.
- Úristen, már ennyi az idő? Ne haragudj, de rohannom kell. Megígértem a barátnőmnek, hogy segítek neki előkészülni. Este évnyitó bulit tart. 
- Rendben, akkor kellemes időtöltést.- búcsúzott el mosolyogva.- Örülök, hogy Charlie épp téged talált meg.
- Hát igen, én is- emlékeztem vissza a nemsokkal ezelőtti incidensre. Azért kellemesebb körülmények közt is találkozhattunk volna. 
- Várj... évnyitó bulit mondtál? Hol is lesz pontosan?- ráncolta össze a homlokát.
- Phoebe, a barátnőm itt lakik pár utcányira, egy zöld házban. Esetleg tudod, hogy ki ő?
- Az ő bátyja Jason Morales?- kérdezősködött tovább.
- Igen, pontosan ő az. Ismered, vagy mi?- Kezdett az idegeimre menni egy kicsit. 
- Egyik legjobb spanom, 4 évig együtt koptattuk a sulipadot. Akkor úgy néz ki, nem most látlak utoljára.
- Ja, hogy te is hivatalos vagy? Jó, hogy most derül ki. Nem szívesen futnék össze megint Charlie-val az este. 
- Ő asszem otthon marad. Vagy eljöjjön ő is?- kérdezte nevetve. Ahj, az a mosoly...
- Jobb, ha bezárod. Nem akarok több garnitúra ruhát magammal vinni.
- Persze, megértem.- És még mindig mosolyog. Anyám! Hagyd már abba, ne csináld ezt velem...
- Köszi. Akkor majd este összefutunk talán. Akkora az a ház, hogy lehet nem találjuk meg egymást.
- Akkor mégiscsak viszem a kutyát, majd követi a nyomodat. Nyugi, csak vicceltem.- mondta gyorsan, látva, hogy megint kezdek elsápadni a gondolattól.
- Huhh, akkor jó. Na de tényleg rohanok, szia.-búcsúztam el.
- Persze, szia nemsokára.- Búcsúzóul még egy mosolyt küldött. Igyekeztem a lehető leggyorsabban hazaérni, hiszen 3-ra ígértem meg Phoebe-nek, hogy ott leszek. Azonban nem tudtam figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy miután ott hagytam a nagy tölgyfa alatt, minden kétséget kizáróan engem bámult, amíg be nem fordultam a sarkon.