8. rész

Sziasztok!
Bocsi a késésért, de sok dolog összejött a múlt héten, köztük egy Simple Plan koncert :D Remélem megértitek, hogy olyan állapotban nem egyszerű dolog másra gondolni, nemhogy kitalálni egy történet folytatását... De most itt van, igyekeztem! :) És elnézést a rövid i-k miatt, de a billentyűzetről lefelejtették a hosszú i-t. Amint tudom javitom!


Mark nem kis ijedtségemre durván kirángatott maga után a folyosóra. Mindezt egy árva szó nélkül. Éreztem ugyan rajta, hogy elönti a méreg valami miatt, de hiába kiabáltam, hiába próbáltam minden létező dologba belekapaszkodni, hogy megtorpanjon, egyszerűen nem lehetett megállitani. Fogalmam sem volt róla, hogy mi a francot akar, de úgy voltam vele, hogy minél később tudom meg, annál jobb. Sajnos jó volt a megérzésem, mert röpke 10 másodperc elteltével fény derült rá, amikor is kiráncigált maga után a folyosóra. Nem birtam magam kitépni a szoritásából, olyan erősen tartott maga mellett. Hirtelen megfordult, és mivel nem tudtam időben kitérni az útjából, erőszakosan lesmárolt majd a falnak döntött, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. "Ilyen nincs"- gondoltam magamban, majd végső kétségbeesésemben próbáltam megharapni a száját. Nagy nehezen sikerült ugyan, de mintha meg se érezte volna. Épp tépte volna le a felsőmet, amikor végre levegőhöz jutottam. Azzal a lendülettel akkorát kiáltottam, amekkora csak kitellett a tüdőmben lévő oxigénből.
- SEGITSÉG!
Mark tovább erőszakoskodott, és én tehetetlen voltam. Hagynom kellett, hogy a nyakamat harapja és hogy a keze olyan helyekre tévedjen, ahova nagyon nem kéne. Egyszerűen képtelenség volt lerázni magamról. Mire nagy nehezen lecibálta a ruha felső részét, totál bepánikoltam. Rémlett, hogy tavaly volt egy előadás a suliban arról, hogy mit tegyünk ha ilyen helyzetbe kerülünk, de én hülye az odafigyelés helyett Vee-vel társalogtam. Jobb hiján megkarmoltam a nyakát, de a várt hatással ellentétben még durvábban nyomott a falnak, egyre jobban érezhető volt rajta a feszültség. Utolsó erőmmel még egyszer belemélyesztettem a fogamat a már amúgy is vérző ajkába. Ezzel a másodszori próbálkozással elértem a célomat: hirtelen elengedett, és én pont előtte landoltam a földön. A szájához kapott, majd szikrákat szóró szemekkel meredt rám. Komolyan megijedtem. Ki tudja, mire képes még?
- Mondtam, hogy még megbánod...- fenyegetett meg, majd odalépett és egy hatalmas pofont kaptam tőle. Elterültem a földön, de még az eszméletemnél maradtam. Nem éreztem semmit, aminek örültem is. Mielőtt a következő ütést megkaptam volna, egy ismerős hangot hallottam, amint a lépcső felől ráordit
- Ezért még kicsinállak!
Chuck volt az. Életemben nem örültem még soha senkinek, mint most neki. Hallottam, ahogy odarohan  és teljes erejéből ráugrik támadómra, hatalmasat odasózva a szeme alá. Mark hátratántorodott, Chuck pedig odalépett hozzám. Tekintetéből csak úgy sugárzott a rémültség. Valószinűleg rajtam is ezt láthatta, hiszen kapásból megkérdezte:
- Nem esett bajod? - Épp válaszoltam volna, hogy érzésem szerint semmi komolyabb, amikor a háta mögött felbukkant egy fölé tornyosuló árnyék. Megszólalni nem birtam, csak az arckifejezésemből kivehette, hogy valami nagyon nincs rendben. Hátrafordult, de ekkor már késő volt: Mark egyenesen nekilökte az üvegszekrénynek, ami óriási zajt csapva hullott darabjaira. Chuck rongybábuként terült el, és legnagyobb ijedtségemre nem mozdult többé. Kiáltani akartam, hogy basszus jöjjön már valaki, de nem jött ki hang a torkomon.
Áldom az eget, hogy Jason -gondolom a nagy zajra felfigyelve- kilépett a szobájából, majd azonnal felmérte a helyzetet. Nem úgy tűnt, mint akinek sokáig tartott, hogy felfogja, mi történt. Visszakiabált valakinek, hogy hivja a mentőket, ő pedig behúzott Marknak, majd lerángatta a lépcsőn. Hirtelen sokan odasereglettek körénk. Mindenki a nevemet mondta, de válaszolni nem tudtam. Mozdulni sem birtam, úgy lesokkoltak az elmúlt pár perc történései. Még azt sem tudtam mondani, hogy nincs semmi bajom, foglalkozzatok inkább Chuck-kal. Csak feküdtem ott, miközben a mentők végre valahára kiértek, majd felrohantak az emeletre. Ekkor jöttem rá, hogy valaki engem lehozott már a földszintre, és a kanapén fekszek.  "Hogy kerültem ide?"- ez volt az utolsó gondolatom, majd elsötétült körülöttem minden.

--------

Másnap reggel pokoli fejfájásra ébredtem. Ismerős volt a hely, ahol feküdtem, elvégre nem egyszer aludtam már itt. Mégsem voltam biztos a dologban, ezért ahelyett hogy kinyitottam volna a szemem, Phoebe jelenlétére utaló zajok után kutattam. Ekkor éreztem, hogy valaki fogja és finoman simogatja a kezem.
- Felébredtél? - Nem ezt a hangot vártam, mégis elmondhatatlanul örültem neki.
- Ki vagy? - kérdeztem. Holott pontosan tudtam, hogy ki ő, de egyszerűen nem hittem a fülemnek.
- Már fent is van? Akkor kérlek menj ki, előbb én szeretnék vele beszélni.- hallottam  meg Phoebe hangját. 
- Rendben. - hangzott a válasz, majd egy puha kézszoritás után otthagyott minket.
- Hogy vagy, te csaj? A szivbajt hoztad rám tegnap. - ült le mellém a kanapéra.
- Mi történt? - Egy-két dolog derengett, de nem voltam semmiben sem biztos. Kótyagos voltam eléggé, a fejem rettentően hasogatott.
- Mire emlékszel?
- Ha én azt tudnám...- mondtam, majd fintorogtam egyet. Halványan rémlett, hogy Mark még a bulin bepróbálkozott, aztán jókat nevettünk, majd Vee felbukkant, amikor majdnem.... igen. Amikor majdnem. Utána elvonultam a fürdőbe, ahova..
- Úristen!!!! Mi van Chuck-kal???- Hirtelen minden eszembe jutott. Hogy Mark megpróbált megerőszakolni, hogy csak neki köszönhetem, hogy nem történt komolyabb baj. Még arra is fájdalmasan pontosan emlékeztem, hogy az az állat belelökte őt a vitrinbe. Abban a pillanatban, ahogy tudatosult bennem, hogy ez az egész nem csupán egy rossz álom volt, felpattantam. Utólag beláttam, hogy nem is volt olyan jó ötlet, mert úgy megszédültem, hogy az ott se lévő csillagok is lepotyogtak az égről.
- Hé, ne ugrálj, a végén elájulsz nekem. - nyomott vissza Phoebe. - Akkor minden megvan?
- Persze, persze. De mi van vele? Mondd már!- sürgettem.
- Miután Nick-et megkértem, hogy hozzon le ide a nappaliba - ahaa, szóval igy kerültem ide! - a mentősök bevitték Chuck-ot a kórházba, hogy alaposan megvizsgálják. Jason azzal a lendülettel dobta ki innen Markot, amivel ő neked rontott. Istenem, mekkora egy seggfej!
- Tudom, de ez most a legkevésbé se érdekel. Indulunk a kórházba! Most! - adtam ki a parancsot.- Ha valami komolyabb baja lesz Chuck-nak miattam meg amiatt a szemét miatt, én komolyan mondom megölöm. MEG-Ö-LÖM.
- Előbb haza kéne menned átöltözni.- Igaza volt, mert elég horrorisztikusan festettem a szakadt, vérfoltos ruhámban. Minden erőmet összeszedve igyekeztem két lábon maradni, és szó nélkül hagytam, hogy Phoebe hazatámogasson. Otthon Apuék ijedt arckifejezése láttán rájöttem, hogy sokkal durvábban nézek ki, mint ahogy azt elsőre gondoltam.
- Mindent elmagyarázok útközben. Eldobnál a kórházba? - kértem meg Aput. Meg akartam előzni a magyarázkodást, hiszen tudtam, ha egyszer nekiáll kérdezősködni, sose hagyja abba. Most Chuck mindennél fontosabb. Ezt szem előtt tartva rekord idő alatt zuhanyoztam le, kaptam fel a kezem ügyébe kerülő ruhát, hogy aztán szélsebesen bevágjam magam a kocsiba és a kórházhoz siessünk. Röviden összefoglaltam a dolgokat, de nem kerülhettem el a büntit. Mintha én tehetnék arról, hogy egy ilyen rohadék közelében voltam! Na de kit érdekel. Egész hátralévő életemben bezárkózok a szobámba, apácának vonulok vagy mittudomén, csak Chuck-nak ne legyen komoly baja. Nem kis gombóccal a gyomromban léptem be a kapun, ahol a legelső velünk szembejövő  dokit kifaggattam. Amint kimondta, hogy második emelet, 25-ös szoba, már ott se voltam.