9. rész

Üdv! Igen, egy hónap telt el a legutolsó rész óta... Az a helyzet, hogy "alkotói válságot" élek/éltem át, úgyhogy ez a rész is nehezebben jött össze. Elnézést kérek ezért! De azért igyekszem kihozni belőle a legjobbat! :) Köszönöm az eddigi kommenteket, sokat jelentenek! További szép napot :*

- Baszki, miért ilyen rohadt lassú ez a szar? - dühöngtem, miközben arra vártam, hogy a lift elinduljon.
- Én mondtam, hogy menjünk a lépcsőn...
- Ne kezdd el, légyszi. Amúgy is sík ideg vagyok.
- Jó, bocs, ne harapd le a fejem...- hajtotta le a fejét Phoebe. Nem akartam megbántani, hiszen ő semmiről sem tehet. De egyszerűen nem bírom ha okoskodnak, pláne ha ilyen komoly dologról van szó.
Amint megszólalt a megérkezést jelző halk csilingelés, szó szerint kiugrottam a felvonóból. Kishíján átestem egy ottfelejtett tolókocsin, mire az egyik nővér nagyon csúnyán nézett ránk.
Végignyargaltunk a kilométer hosszúnak tűnő folyosón, majd egy fél percre megálltam a kórterem előtt.
- Bejössz te is? - kérdeztem.
- Á, inkább nem. Beszélgessetek csak. - nézett rám együttérzően, majd finoman az ajtó felé lökött. Nagy levegőt vettem, és kinyitottam az ajtót. Nem kis meglepetésemre azonban Chuck ágya üresen állt, az ágynemű pedig szanaszét volt hagyva.
- Úristen! - Kapásból az ugrott be, hogy valami történt, ezért átvitték valahova...Ki tudja, hogy hova...
- Nyugi, biztos csak röntgenre vitték.- próbált nyugtatni Phoebe. Sikertelenül.
- De mi van ha nem? Mi van ha összeomlott a keringése és most öntudatlanul fekszik az egyik műtőben? Vagy ha már nem a is műtőben? - Bepánikoltam.. Ha tényleg ilyesmi történt, akkor jobb, ha Mark most megrendeli a koporsójára a virágot. Leroskadtam egy székre, nem törődve azzal, hogy mindenki totál hülyének nézett. Phoebe tovább próbált csititani.
- Nagy levegő, nincs semmi gond. Gyere, kérdezzük meg a nővért.- Na, végre valami jó ötlet.
Odarohantunk, majd szinte egyszerre kezdtük el mondani a magunkét:
- Elnézést, meg tudná mondani, hogy hol találjuk a 25-ös kórteremben lévő srácot? Fontos lenne.
- Ehhmmm, egy pillanat - mondta unott képpel, majd rágógumiját csócsálva a telefonért nyúlt. Már két perce a kezében volt, amikor végleg elfogyott minden türelmem.
- Megtenné, hogy egy kicsit csipkedi magát?
- Természetesen, ott jön a maguk superhero-ja. - közölte elég bunkó stílusban. Ha nem minden figyelmemet Chuck kötötte volna le, tuti megmondom neki a magamét.
- Szia, mi van? Hogy vagy? Mid fáj? Úristen, nagyon sajnálom. Mid tört el? Mikor jöhetsz haza? - fújtam el egy levegőre.
- Nyugi, nincs nagy gáz. Először is köszi, hogy bejöttetek. - nézett elsősorban Phoebe-re. Remélem csak azért, mert érezte, hogy nélküle nemigen jutottam volna el a kórházba.
- Semmiség, de inkább menjünk be a lakosztályodba. - mosolyogott Phoebe. Hogy tud ilyenkor poénkodni?? Én halálra stresszelem magam, áá eskü megőrülök.
- Persze, gyertek csak.- fordított hátat, hogy a szobája felé vegye az irányt. Szó nélkül követtük, majd miután lehuppant az ágyára, mi elfoglaltuk a mellette álló 3 szék egyikét. Várakozóan néztünk rá.
- Ja igen. Szóval csak annyi volt, hogy behozták, ellátták a fejemet, megröntgeneztek, és kiderült hogy csak a bal kezem tört el 2 helyen.- mondta halál nyugalommal. Már épp felháborodtam volna, hogy hogy tud ilyen közönyösen beszélni, amikor Phoebe ismét nekiállt nyugtatgatni.
- Haló, nyugodj mér meg, látod hogy nincs semmi komolyabb baja. Csak hülye szegény, de ezt eddig is tudtuk.- Kicsit furcsa volt a helyzet, hiszen tudtommal ők előtte nemigen beszéltek. Ez volt az első gondolatom, aztán átadtam helyét a megbékélésnek.
- Igazad van, tudom. De akkor sem értem. - majd Chuckhoz fordultam:
- Amúgy miért ugrottál így rá Markra? Elég lett volna, ha csak behúzol neki egyet.
- Hát így alakult, mittudomén miért tettem. Megtettem és kész. - Feltűnően rövidre zárta a dolgot. Esze,be jutott, hogy amikor matekból korrepetált, ugyanígy elhallgatott bizonyos dolgokat. Érdekes. (3.rész)
"-És veled mi a helyzet?
- Hát, annyi a sztori, hogy apámék folyton balhéztak, anyám egyszer csak besokallt, beadta a válópert és ideköltöztünk.- válaszolt gyorsan. Kapásból kiszúrtam, hogy valamit nagyon el akar hallgatni. Érezni lehetett a feszültséget rajta. Így ahelyett, hogy tovább faggatóztam volna, csak ennyit kérdeztem:

- Nem akarsz róla beszélni?

- Nem, ne haragudj, Majd idővel talán. De most semmiképp"

Barátnőm ekkor lépett ismét színre. Semmi különöset nem csinált, pusztán kezét rátette az enyémre, ezzel jelezve, hogy inkább hagyjam békén most a kérdéseimmel Chuck-ot.  Tudtam, hogy igaza volt, mint az esetek 99%-ában. Alig láthatóan bólintottam, fújtam egyet, majd másra tereltem a szót:

- Na, és meddig tartanak bent? 

- Ha minden igaz, a jövő héten már ismét el kell viselnetek.- nevetett.Nem kerülte el a figyelmemet, hogy megint többesszámban beszélt.

- Szuuuuper.- sóhajtottam "enyhén" szarkasztikusan.

- Elnézést, de távozniuk kell. Ebédidő.- szólt be az ajtón a korábban látott undok nővér. Hogy ennek milyen harcsapofája van!

- Rendben. Nos akkor, viszlát Chucky, majd telefonozunk, meg esetleg be is nézhetünk hozzád.

- Király! De valamit találjatok ki, amivel fel tudjátok dobni az unalmas napjaimat.- kacsintott. 

- Na tessék, alighogy újra embert faragtak a megmaradt darabkáiból, de máris perverzkedik. Hiányoztál! Ja, nem bocs.

- Nagyon vicces vagy, tényleg. Ja, nem bocs.- Visszavágásnak elég gyenge volt, de ezt az állapotára való tekintettel nem vetettem a szemére. Helyette fogtam magunkat, majd nagy léptekkel elhagytam a kórtermet. Hirtelen kezdett nyomasztóvá válni az ottani légkör. Felsejlett bennem egy gyermekkori emlék, amikor a nagymamámat látogattuk meg, de sajnos ő kevésbé volt szerencsés az autóbalesetét követően, gy a látogatás után két nappal meghalt. Régen volt, mindössze 5 éves lehettem, de az a rémület, amit akkor éreztem, amikor Anyu közölte velem, mi a helyzet...Az szerintem életem végéig elkísér. Anyu... hol lehetsz most?!

- Minden oké?- nézett rám aggódva Phoebe.

- Persze, csak kicsit elgondolkodtam. - mondtam röviden, miközben magamban, mélyen kezdtem darabokra hullani. Eszembe jutott a tegnap este is, és igy még nehezebb volt megőrizni a nyugodtság látszatát. 

- Oké..- látszott rajta, hogy erősen kételkedik, de - áldom az istent, hogy ilyennek teremtette! - nem kérdezősködött tovább.

Mire leértünk a földszintre, már ott tolongott minden járni (még) tudó páciens, hogy némi ebédhez jusson. Nagy nehezen átnyomakodtunk a tömegen, majd a parkoló felé vettük az irányt. Némán baktattunk egymás mellett, amikor egy nem várt személybe botlottunk. Amint megpillantottam, régóta elfojtott düh robbant szét bennem, aminek lendületétől úgy felbátorodtam, hogy odamentem hozzá, és a szemébe vágtam mindent, amit ott és akkor eszembe jutott.

- Te.. hülye.. állat.. mi.. a.. szart.. keresel.. itt.. miattad.. fekszik.. itt.. te.. eszetlen.. szemétláda .. rohadj.. meg.. hogy.. voltál.. ilyenre.. képes..- minden egyes szót egy-egy ütéssel megtoldva. Meglepetésemre azonban Mark csak némán állt, lehajtott fejjel. Meg sem próbált megakadályozni. Ettől viszont úgy meglepődtem, hogy ugyanolyan hirtelen nyugodtam le, mint amivel felhúztam magam.

- Én..sajnálom. Őszintén. Sokat ittam, asszem. Tényleg nem akartam. Megváltoztatnám, ha tehetném, de te is tudod, hogy ez lehetetlen.- Miért pont ezt kellett mondania ilyen formában? Ugyanezt gondolom a múltban elkövetett hibákról, és ezt akárki kérdezné, neki is megmondanám.De most, hogy ezt a fegyvert ellenem akarják elsütni...

- Tudom. Vagyis tudjuk.- szólalt meg váratlanul Phoebe.

- Akkor jó. Amiket mondtam és tettem, szóval... Még egyszer nem fordul elő.

- Az biztos, ugyanis a közeledbe se megyek többet. - A-a, az teljesen kizárt. Bűnbocsánat ide vagy oda, nem tudnék megmaradni vele egy légtérben.

- Igen, ezt sejtettem. Épp ezért át is iratkoztam másik suliba, amíg be nem töltöm a 18-at. - Ezek szerint lecsukják? Húha, ezt nem hittem volna... De kitudja, lehet megússza egy felfüggesztettel. Végülis nekem teljesen mindegy. Felőlem a Holdra is kilőhetik, ugyanúgy fogom utálni.

- Nagyszerű. - csak ennyit mondtam. Ismerős dudaszó hallatszott a parkoló másik feléből.

- Most mennünk kell, viszlát Mark.- zárta rövidre Phoebe.

- Sziasztok, és még egyszer őszintén sajnálom.

- Sokra megyünk vele.... Na mindegy, szia. - Gondoltam, odaszúrok neki még egyet. Megérdemli. Ezzel faképnél hagytuk. 

A kocsiba bepattanva láttam, hogy Apu telefonja az anyósülésre van dobva, épp elaludt a képernyője. Még egy szempillantásnyi időre láttam, hogy van 10 nem fogadott hívása.

- Ki keresett ennyiszer?

- Hm? Ja, senki. Biztos munkahely. - Na ne, már ő is kezdi. Istenem, mindenki velem szórakozik? 

- Jó, te tudod. - Nem volt kedvem vitába bonyolódni, pláne a Mark-ügy után. Most ki kell pihennem magam, hogy holnap újult erővel vessem bele magam a tanévbe. Már a gondolatától is a hideg rázott.