3. rész

Csütörtökön, az ötödik órában kisebb sokkot kaptam: a tanár bejelentette, hogy másnap dolgozatot írunk! Az osztály egyszerre hördült fel és hőkölt hátra, mintha valami hulla bukkant volna fel a tanári asztalon. De semmi ilyesmi nem történt, csak elhangzott az a bizonyos mondat: "Készüljetek, mert a meteorológia holnapra röpiesőt jósolt, szóval elképzelhető, hogy írtok." Ez nem lehet igaz! Ép eszű ember nem irat már az első hét végén! Amikor kicsöngettek, teljesen megsemmisülten, halálba belenyugodva pakoltam el a cuccot. Gondolatban már a végrendeletemet fogalmaztam, így nem kicsit ijedtem meg, amikor Chuck megkocogtatta a vállamat.
- Öhm..jól látom, hogy valami bánt?
- Chuck, te olyan jó emberismerő vagy, hogy az valami csoda.- mondtam mérgemben kissé szarkasztikusan. De amint kimondtam, meg is bántam. Mi a francot csinálok? - Ne haragudj, csak totál kész vagyok a dolgozat gondolatától...Tavaly is épphogy nem húztak meg év végén.
- Így mindjárt világos. És melyik része nem megy?
- Hát...- kezdtem volna, ha tudtam volna, mit kellene mondani. Szerencsémre, a pillantásomból kitalálhatta, hogy azt se tudom, hogy mit vettünk legutóbb. 
- Értem.- nevetett, majd nem kis meglepetésemre, felajánlotta, hogy átjön suli után és elmagyarázza. Persze, ha én is szeretném. Speciel nem hittem a fülemnek.
- Ez most komoly? Velem szenvedsz ahelyett, hogy...mit is szoktál szabadidődben csinálni? Na ezt majd válaszold meg. De tényleg megtennéd? Ritka hülye vagyok a matekhoz és mindenhez, ami azzal kapcsolatos. Egyszer Vee kémiából korrepetált, hát majdnem gyilkosság lett a vége...kérdezd csak meg, ha nem hiszed.
- Tényleg? Nem baj, vállalom a kockázatot. - nevetett, majd rohantunk le tesire. Ha tudtam volna, hogy magasat ugrunk, inkább megkértem volna Vee-t, hogy bosszúból, amiért agyilag lefárasztottam azon az ominózus délutánon, törje el a lábam. 

Óra után a suli előtt találkoztunk, majd Nicole gyilkos tekintetét a hátamon érezve kettesben indultunk el a házunk felé. Odafele úton emlékeztettem hogy nyitva maradt egy kérdés:
- Szóval milyen hobbijaid vannak?
- Hát, korábban jártam versenyszerűen úszni, de arról le kellett mondanom, mert kiderült, hogy örökletesen, bár csak kis mértékben, de asztmás vagyok. Utána kezdtem el lovagolgatni, de azt nem űztem versenyszinten. Két éve pedig gitározok.- sorolta.
- Gitááár? - kaptam fel a fejem. Ó, micsoda perfect man! - Ezer éve meg akarok tanulni, de Apuék nem támogatják. Félnek, hogy engem kellene hallgatniuk egész nap. - Erre megint kinevetett.
- Annyira biztos nem szörnyű a hangod. 
Mire ezt mondta, már a kapuban álltunk. Előkaptam a kulcsot, majd előre mentem. A házunk nem is olyan hatalmas, de kényelmesen elférünk benne mind az öten. Többségében tölgyfa színű bútorokkal van berendezve, a színek pedig kizárólag meleg színek. Beleértve persze a szobámat is, ami napsárga színt kapott. Egyszerűen imádom! Olyan jól néz ki a királykék ággyal, függönnyel és egyéb dolgokkal. Amint bementünk, láttam hogy Chucknak is elnyerte a tetszését. A nappaliban ültünk le, majd rendeltem egy pizzát. Nem vacilláltam sokat, gondoltam, úgyis mindegy. 
- Na, essünk neki. Legalább előbb végzünk. - Értékeltem, hogy próbál belém lelket önteni. Ez mindaddig hatásos volt amíg meg nem láttam a teljes négyzetre emeléses feladatot. Na, akkor minden remény elszállt belőlem. De Chuck minden tiszteletemet kiérdemelte, hiszen 2 órán keresztül megállás nélkül-illetve csak egy 10 percre, amíg befaltuk a pizzát- próbálta a fejembe verni, hogy miként is lesz az f(x)-ből y, hogyan számoljuk ki egy függvény zérushelyét és szélsőértéket, és a többi, és a többi. A végén úgy éreztem magam, mint...azt inkább hagyjuk. 
- Szóval ha x-et négyzetre emelem, ezt meg kivonom ebből, akkor megkapom az y-t? - kérdeztem. Hirtelen felgyulladt bennem egy lámpa. Ezek szerint mégsem reménytelen a 2-es.
- Büszke vagyok rád!- mondta, majd legnagyobb örömömre becsukta a füzetet és visszacsúsztatta a táskájába.- És most?
- Uhh...mesélj magadról valamit. Alig ismerlek. - mondtam gyorsan. Jobb nem jutott az eszembe.
- Mire vagy kíváncsi? Eddig szinte csak rólam beszéltünk. Inkább mesélj te valamit. Kik a szüleid, mivel foglalkoznak?
Nem is sejtette, hogy ezzel mennyire beletalált a legkényesebb témába.
- Nos, ez egy kicsit bonyolult. Nemigen szoktam beszélni róla, csak a közeli barátaim tudják. De ha már így rákérdeztél, elmondom.
- Nem fontos, ha nem akarod. Megértem.- mentegetőzött.
- Nem dehogy, semmi gond. Szóval tudnod kell, hogy most nem Anyu él velünk. Elváltak, amikor 9 voltam, és először Anyuhoz költöztem. De nem volt maradásom, hiszen az élettársával nem találtuk a közös hangot, szóval egy ideig a mamámnál éltem. 2 év elteltével azonban arra a döntésre jutottam, hogy ez így nem mehet tovább. Apuék akkor találták ezt a házat, így volt lehetőségem lépni. És léptem is. Amikor ezt Anyu megtudta, nagyon bedühödött és elköltöztek a városból. Azóta nemigen tartjuk a kapcsoltaot, évente 2-3 alkalommal, ha beszélünk. Legutoljára, ha jól rémlik, 4 éve láttam. Szóval ez a helyzet. De ne kezdj el sajnálkozni, - láttam rajta, hogy épp belekezdene a szokásos mondókába - mert annál jobban semmit se utálok. És veled mi a helyzet?
- Hát, annyi a sztori, hogy apámék folyton balhéztak, egyszer csak anyám besokallt, beadta a válópert, majd ideköltöztünk.- válaszolt gyorsan. Kapásból kiszúrtam, hogy valamit nagyon el akar titkolni. Érezni lehetett a feszültséget rajta. Így ahelyett, hogy faggatózni kezdtem volna, csak ennyit kérdeztem:
- Nem akarsz róla beszélni?
- Nem, ne haragudj. Majd idővel talán. De most semmiképp.
- Persze, megértem. Ha esetleg úgy döntesz, akkor meghallgatlak. Bízhatsz bennem.- mondtam komolyan. Nem akartam firtatni a témát, így gyorsan váltottam:
- És most mit szólnál valami vidámabb dologhoz? Mondjuk egy NFS?
- Ne, ez most komoly?- hallottam valaki hangját az ajtóból. Ki más, mint a drága öcsém, Matt?- Idehurcolsz valami idegen srácot, és máris annyira belezúgsz, hogy NFS-ezel vele? Na nem, ezt nem hagyom. Idegen, te ott, igen te. Előbb velem kell megküzdened.
Esküszöm, ha Chuck nem lett volna a helyszínen, ott helyben megfojtom. Nem viccelek. Láttam rajta is, hogy kishíján kitört belőle a nevetés.
- Öhm, rendben. Nem félsz, öcsipöcsi? Kihívás elfogadva.- Féltem, hogy túl komolyan veszik. Így is lett. Egy óra múlva még mindig ott ültek. Épp befejeztem a mosogatást, amikor Apuék hazaértek.
-  Hahóó, van itthon valaki?
- Persze, itt vagyok a konyhában. Átjött az egyik osztálytársam, Matt pedig rávetette magát.- magyaráztam gyorsan, mielőtt rákérdezhettek volna.
- Jó estét, Chuck Andrew.- mutatkozott be széles mosollyal. Elkaptam Emily pillantását. Asszem, este magyarázkodhatok.
- Szia, üdv nálunk. Joe, ő pedig a párom, Emily.- fogott kezet újdonsült barátommal Apu.
- Köszönöm, hogy itt lehettem, de most már mennem kell. Félek, hogy a következő menetben úgy megverném Matt-et, hogy este sírva aludna el.-próbált egy kis poénnal bevágódni. Úgy érzem, sikerült. 
- Persze, menj csak. Szívesen látunk, gyere amikor csak gondolod.-mosolygott Emily is.
- Köszönöm szépen! Jó éjt!- búcsúzott el. Kikísértem, majd a kapunyikorgást hallva megbizonyosodtam arról, hogy valóban elment. Amint beléptem a házba, Emily félrehívott:
- Szóval..?
- Szóval. Nem, nem vagyunk együtt. Pár napja ismerem. Jófej, lehet vele nevetni. De nem tudom, hogy akarok-e tőle úgy valamit. Eddig azt érzem, hogy nem.-hadartam el.
- Köszönöm, kielégítő volt a válasz.- nevetett. Olyan könnyű vele kijönni!
- Remélem.- mosolyogtam vissza, majd megöleltem.
Az este hátralevő része eseménytelenül telt. Bekapcsoltam a gépet. Kár volt. Phoebe és Vee szinte egyszerre kezdett kérdésekkel bombázni. Gyorsan lekoptattam őket azzal, hogy majd holnap mesélek. Hadd egye őket a fene. Hahaha.